Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11. szám - Kőhegyi Mihály: Találkozásaim László Gyulával
Kőhegyi Mihály Találkozásaim László Gyulával Nagyon messziről kell kezdenem, hogy a későbbiek érthetővé váljanak. Előre is kérem a nyájas olvasó türelmét. Középiskolás koromban hívott fel Sólymos Ede, a bajai múzeum igazgatója telefonon, a Városi Könyvtárban, hogy édesapámtól tudja vonzódásomat a múzeumhoz. Jöjjek át hozzá, beszélgessünk. Úgy esett, hogy a bajai múzeum valakitől jelentést kapott Katymáron előkerült aranypénzekről s régész nem lévén Baján, a néprajzos múzeumigazgatónak kellett kimennie leletmentésre. Ám akárhogyan kérdezősködött a faluban aranypénzek után, senki sem hallott róluk, de mindenki azt mondta, hogy kérdezze meg a Vince, vagy Ficenc (nemzetiségi falu lévén mindenki három nyelven beszélt, de a neveket a maga nyelvén mondta) kisbírót, azaz édesapámat. O valóban tudott a pénzekről. Szó szót követett s ennek során kiderült, hogy van neki egy Misi nevű fia, aki ugyan nem sokra használható - mármint a falusi háztartásban -, mert mindig csak a régi könyveket bújja és egyetlen szenvedélye a régészet. Miután a bajai múzeumnak csak úgy volt reménye, hogy szakembert kapjon, ha idevaló, idekötődő gyereket nevel fel, hát Sólymos Ede elhatározta (későbbi elbeszéléséből tudom), hogy megkeres. Nem volt nehéz, hiszen három-négy osztálytársammal minden délután a könyvtárban dolgoztunk, ahogyan akkoriban mondták „társadalmi munkában". Cipeltük irdatlan nagy kosarakban a ferencesek értékes könyvtárát. Megegyeztünk egy időpontban, átmentem a múzeumba és 42 évig ott is ragadtam. Sólymos igazgató úr annyira megbízott bennem - remélem nem volt oka megbánnia -, hogy kulcsot adott az akkoriban még emeleten lévő irodához. Akkor jöttem-mentem, amikor akartam. Hát én pedig nagyon akartam. Az iskolából egyenesen a múzeum irodájába mentem, s késő estig olvastam azt a sok-sok könyvet, ami a polcokon volt található. Érteni persze nem értettem zömüket, de egy kivétel azért akadt: László Gyula nemrég megjelent könyve (az Úr 1950-es évében jártunk) A honfoglaló magyar nép élete, mindmáig alapvető, vaskos kötete. Faltam oldalait, s valóban megelevenedett egy nép hétköznapi élete. Néhány megállapítását ma is szó szerint fel tudom idézni, annyira megfogtak. Nem vettem észre az idő múlását, éjszaka lett mire végeztem vele, háziasszonyom már aggódva várt a kapuban. Hetekig hatása alatt álltam. Hát így is lehet látni és írni rég elporladt csontokról, népekről? Szövegét nem volt nehéz megértenem, hiszen amikor a mesterségekről, az egyes tevékenységekről szólott, mintha mindezt valahonnan tudtam volna. Idő kellett, mire rájöttem: persze, hogy értem, tudom, hiszen nap mint nap láttam, átéltem és csináltam azokat a műveleteket, amikről írt. Néhány hónap múlva, tovább olvasva a múzeumi könyv90 éve született László Gyula 97
