Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Kerényi Ferenc: Ibolyák Petőfitől

Vörösmarty és Czuczor Gergely hatása alatt, közelebb a kor folyóiratainak versterméséhez, mint a népdalokhoz. Az itt Népdal címen szereplő másik vers [Kakasszóra hajnal ébred...] kezdősorával volt eddig ismert. Szintén ott volt a Kecskemétről Bajzának küldött levélben, szintén nem jelent meg sem az Athenaeumban, sem Petőfi életében kötetben - Gyulai Pál adta ki 1863-ban. Ez is zsánerkép: a biedermeier gavallér után most egy félreismert, csapodárnak tartott parasztlegény szólal meg. Költőnk javában űzi azt a „lírai szerepjátszás"-t (Horváth János szavával), amelynek során több emberéletre elegendő, valós élményanyagát beleképzeléses játékkal, újabb és újabb figurák bőrébe bújva bővítette.

Az Ibolyák második verscsoportja más világba vezet. A falusi-mezővárosi értelmiségiek (tanítók, lelkészek, kántorok) világába, akik lelkipásztori, oktató-nevelői munkájuk mellett kielégítették az egyházi esztendő és a magánéleti jeles napok versigényét is: a keresztelői, lakodalmi köszöntők, halotti búcsúztatók közhely-készletét mindig az adott név- és adatanyag töltötték fel. Ugyanígy szórakoztatták önmagukat is, családi és baráti összejöveteleiken. A Pál-napkor és a Disznótorban őrzi is a terített asztal fölötti rögtönzések élőbeszédes vonásait; az Ibolyák kéziratos füzetében még inkább, mint a későbbi kiadásokban. A még Székesfehérvárott írott Disznótorban véglegesített szövege a „Nyelvek és fülek...csend, / Figyelem!" felszólítással kezdődik; az Ibolyákból változat még hívebben őrzi a pohárkocogtatással figyelmet kérés, a pohárköszöntőre emelkedés pillanatát: „Csend körünkben, csend és / Figyelem!" A Pál-napkor 15. sorában a kötetkiadásban „a kulacsnak kotyogása" űzi el a kinti, januári fagyot. A kulacs az útonjáró ember kísérője; a Gyenes-ház kecskeméti helyszínére jobban utalt az eredeti: „a kancsó kotyogása". A kulacs óhatatlanul az alkalmi költészet klasszikusát, Csokonai Vitéz Mihályt idézi. S nem véletlenül: az említett értelmiségi réteg most kedves Csokonaija újjászületését ünnepelte Petőfiben. Helyzetdalainak, zsánerképeinek, bordalainak ők lettek olvasói, másolói, terjesztői, sőt tanítói is.

Az Ibolyák kéziratát egy eddig ismeretlen vers, a ** Színésztársamhoz zárja. Egyetértünk első közlője, Szekeres László véleményével (1996), hogy a címzett a tanúként már idézett fehérvári és kecskeméti színésztárs, Szuper Károly, aki valóban családjával, Mórocza Antónia színésznővel és 1842 augusztusában született kisfiúkkal vándorolt. Jelenlegi ismereteink szerint Petőfi tollán itt szólal meg először a feleség és a családi otthon utáni vágy. Nem véletlenül: a költő 1842 októberében járt utoljára szüleinél, Dunavecsén - és a nyomorgó vándorszínész akkor sem kereshette fel őket 1843 januárjában, amikor Fehérvárról Kecskemétre tartva, a szalkszentmártoni révnél kelt át a Dunán, jó 5 kilométerre Dunavecsétől. Efölötti szélsőséges indulatait éppen Szuper rögzítette, naplójának 1843. január 14-i bejegyzésében. (Petőfi csak 1844 húsvétján áll majd - élethelyzetét rendezve, az irodalmi beérkezés küszöbén - szülei elé.) Az érzés őszinte, szinte szét is zilálja a vers strófikus szerkezetét:

Övé a nő... s hogyha volna hangom Megénekelni őt!

Szép, mint a fátyol, mellyet bíborújjal Május koránya a napútra szőtt.

Miként az erdők rejtezett lakói,

A bút panaszló gerlicék, szelíd;

Sjó?... de hová? csak a rágondolás is Szívet, vért melegít.

65