Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11. szám - Sümegi György: A kiskun Madonnák fölfedezése

nem voltak ilyen módon megszólaló, beszédes tárgyak. A magukkal kapcsolatos információkat legföljebb közvetetten, áttételesen hordozták, hiszen máig rákérdezhetünk eredetük homályosságára, készítőik körére és használatuk bizony tálán pontjaira.

Andrássy Kurta Jánosi publikációja az ismeretlenségből kiemelte e műveket, nevet adott nekik. Andrássy Kurta érdeklődése mögé odarajzolódik fontos háttérként az 1923-ban elkezdett és 1934-től, az első őstehetség kiállítástól fénykorát élő őstehetség-kultusz mint művészettörténeti-társadalmi jelenség. Hiszen a fölbukkanó tárgykészítők és festők jobbára befejezett akadémiai előképzettség nélkül kezdtek munkálkodni, és a vidékről, zárt falusi közösségekről valamint egyéni világukról sajátos nézőpontból, a kifejező eszközök személyre szabott használatával szuggesztív művekben adtak számot. A magyar alkotótehetségeknek ez az új raja - szélsőséges esetben - kelthette azt a tévképzetet, hogy a magyar alkotóerő megújulását csak csupán e vadvirág-tarkaságú, valóban sokszínű alkotói körtől remélhették volna. Ez közel sem volt így, hiszen a kortársi magyar képzőművészet eleven egyesületi (pl. KÚT, UME, Szinyei Társaság) és kiállítási életet élt, s az egymást váltó generációk is lehetőséghez jutottak. Két, a politikai elkötelezettségeket, politikai vegyértékeket is tartalmazó orientáció (katolikus, konzervatív, római iskola, illetve a modern művészet, az avantgárd szellemiségét elfogadó École de Paris) mellé az 1930-as évtizedben fokozatosan megerősödött egy, az előző kettőt egymással szemben is kijátszani akaró, harmadik és kizárólagosként uralkodni akaró irány, a nyilasokkal végképp szélsőjobbra tolódó német orientáció.

Tulajdonképpen e háromféle orientációs pont, kristályosodási pólus között, mintegy negyedik út lehetőségeként bukkant föl az itteni talajból kivirágzó őstehetségkultusz. Ennek mintegy tudatos alkotói reflexiójaként, a magyar szobrászati stílus megújításának nehéz föladatát is vállalva indult el a 32 éves Andrássy Kurta János a magyar népi plasztika nagyrészt ismeretlen világát, terra incognitáját föltérképezni. Fél évszázad távolából3 így vallott erről:

„Gyűjtöttem, s eljutottam Kiskunfélegyházára is. A Madonnák ottan a szemétben hevertek, egy tanárember volt a múzeumban, de nem volt különösebb múzeumi képzettsége. Előttem senki nem foglalkozott ezekkel. Egyáltalán nem értékelték, primitív dolognak tartották őket. Kiskun Madonnáknak én kereszteltem el őket. 1949-ben jártam újra ott,4 akkor már főhelyen voltak a félegyházi múzeumban."

Andrássy Kurta gyűjtőmunkáját s könyve megírását is gyorsan, az idő szorításában, szinte sebbel-lobbal végezte, talán ezért is kerülhetett ki ellentmondásosan megítélhető mű a kezéből.

A magyar nép szobrászata előszavában dr. Kádár Zoltán művészettörténész megállapítja, hogy „a múlt művészetében az idegen formákban nem tudott igazán érvényesülni a magyar lélek. Bármennyire is fáradozott az újabb magyar műtörténetírás (főleg Divald Kornél, majd Gerevich Tibor, legújabban főként László Gyula és Bogyay Tamás), hogy a múlt magyar művészetében a sajátosan magyar vonásokat kimutassa." Kádár beszél a „magas" és „mély" kultúra különbözőségeiről, az „úri" és a „népi" műveltség „állandó egymást megtermékenyítő kölcsönhatásáról", idézi Neumann fogalmát („versunkenes Kulturgut"), kijelenti mestere, Gerevich Tibor szellemiségét követve, hogy a „legmagya- rabb szobrászati stíluskorszakunk a román-kor".

Leszögezi, hogy a „magyar népi szobrászat tanulmányozása nemcsak az etnográfus számára lehet hasznos, de műtörténész számára sem fölösleges!" Fölteszi ő is az egész könyv alapkérdését: „lehet-e magyar népi szobrászatból (...) új magyar szobrászati stílust teremteni". Közvetetten felel is a föltett kérdésre azzal a tétellel, hogy „a magyar szobrászat (...) a magyar élet egészét kell hogy adja, s ebben az egészséges magyar életben a népi, »paraszti« élet az alap".

28