Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Határ Győző: Gyűrűlegenda (elbeszélés)
tündérnépet hamar, mert mire háromig számolt, a királyasszony a bájitaltól édesded álomba merült. Almaiban ne kövessük tovább, miről álmodhat egy kapzsi királyné? Inkább maradjunk a mesék rideg valósága mellett. Mert a király menten hívatta is a legpincék valamelyikéből (az ilyen bivalytestű óriás kovácsok és jártas kínszerszámkezelőkre emlékeztető udvari segédszemélyek mindig a legpincébb pincék valamelyikéből szoktak előkeveredni sajátlag) hivatta azt az óriástestű, bivalyerejű kovácsot, aki a legböhömebb, legbölömebb nagy böf töf bivalyokra szokta rákovácsolni az igát, nosza, de dömhec, rajta hát! — Félmázsás aranygyűrüvet a kapzsi királyné mutatóujjára! Oly szorosan, hogy se nyállal, se szappannal: az ugyan többé meg nem mozdult és ugyancsak nosza: - Tyúktojás nagyságú kárbunkulust a közepébe, te dömhec, rajta hát!- Lehet vermeille-granát? - alázatoskodott az óriás. — Nem bánom, legyen vermeille-granát. Amiben viszont majd, mint látni fogjuk (lévén e történetben hogy nincs miért titkolódznunk és nem is rejtünk semmit véka alá:) amiben kedvére kinézheti magát hiába csordogáló szépséges könnyein keresztül.- Jaj-jaj, édes-egy uram-királyom! Elmondhatnék most a szerencsétlen kiáltozását és nemcsak megtört galambszívét ecsetelhetnők a derék (és titokban, a mi magunk részéről már a történet elején, eleve megjavult) királynénak, ám lelkiküzdelmét a nemesszívű, de gyakorlatias királynak is, hogy ne engedje levenni, bármint es- dekelne, mármint a gyűrűt és a királyné - mindaddig, amíg a büntetés esztendeje le nem telik (amennyi büntetéséül szabatott). De az bizony nem telik le, a királyné íme mozdulni sem tud; és palotájában, a Dicsekvés Estélyén, hol is a király, rangos barátai elé kiszórja gazdagsága fényét, amilyen feltűnést kelt, olyan sajnálkozást arat a Palota-Gyűrű Foglya, mely gyűrűt hasztalan veti szépséges vállaira, menten kifárad. A király ekkor kétkerekű aranytalicskát csináltat, hogy a fejedelmi Hölgy erre helyezze ujját. De ezt meg hurcolhatja magával mindenüvé; márpedig a rabszolga, aki a gyűrűt talicskázza és történetesen kényes természetű rabszolga (bármily sajnálatos lehet is ez egy több-mint-gyönyörű királyné esetében a be- rillekkel kirakott krizoprász Űrszéken:) Hasmenéskor a rabszolga hangos undorral fintorog. Végül a vezeklés éve is letelt (mily tapintatlanság, sőt neveletlenség volna, ha e mesketénk végéhez oly izgalmasan közel egyesek - mert magam én nem találok súlyosabb pejoratívuszt: egyesek nem átallnák kitalálni a befejezését és azt, csúfondáros kárörömmel hagyján, hogy a hamvasabb olvasóval, de magával a szerzővel is közölni) - a vezeklés éve is letelt és a király leveretheti százszorszép királynéja kezéről az arany félmázsást; mi pedig (végezvén moralice) röstellkedés nélkül szólhatnánk, hogy de használt is a lecke. Ám ki tudja, nem mondhatni-e, hogy túlságosan; mert a királyné (didaktice) úgy megiszonyodott az aranytól, ésde még a nevétől is (az utálatos vermeille-granátról nem is beszélve), hogy amikor a király (ezt már kategorice) hálótermeiben megjelent, nem is palástolva férfiúi felgerjedését, hogy hitvesi jutalmáról a világ legislegnagyobb Palota-Gyűrűjéért cserébe, elejtse több-mint-szabados célzásait, egy idegen asszony fogadta, egy idegen asszony (hiszterice) - aki a hidegség22
