Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Várdy Béla: Plész (Az emigráns "burdosházak" [munkásszállók] világa a századforduló Amerikájában)
nekülni szeretnénk e szivünkre szakadt nagy bubánatól, enek pedig legjob orvossága a pálinkás üveg meg a sörös láda. Nekünk a 'muving pikcse színház' [moving picture=mozi] vagy a lányos házak, vagy töb más gondűző hel nem áll rendelkezésünkre... A fiatal legények különösen nagyon árván érzik magukat a bányász plézen, mert azok a szép kivándorolt magyar lányok mind a városba menek, és sehol a világon anyi megsavanyodott öreg legény nincs, mind az amerikai bányászok között... Mindnyájan álmodozunk aról a kis házról, földről, családunkról, amel oda haza szép hazánkban vár reánk. Esténkint vacsora után sokszor a falurul beszélünk, de a vége enekis csak a könyező szem szokot leni, mert mikor már mindenkinek eszébe jut kedves családja, édes felesége, vagy szülei, akor bizony mindanyian végig hasalunk az ágyon, úgy fekszünk otan, hogy nelása senki keserves kényeinket, melet szereteinkért hulatunk ”.18 Sajnos - mint láthattuk - a legtöbb amerikai-magyar burdosház távol állt a Konczos Pál által leírt egyszerű, de egymást megértő, békés és szomorú együttestől. Ez nagyon sok forrásból nyilvánvaló. így például Pásztor Árpád (1877-1940) újságíró „Magyarok a Monongahela partján” című írásából is, amit egy ilyen burdosházi élménye lapaján írt le 1910-ben.isi Akkor ugyanis inkognitóban meglátogatott sok amerikai magyar települést, beleértve a Pittsburgh melletti McKeesport iparvároskát is. Leírásából kétségtelen, hogy az általa meglátogatott McKeesport-i burdosház ura és parancsolója a burdosasszony volt, aki a szinte tehetetlen férje orra előtt tartott szerelmi viszonyt több jókiállású burdosával: „Tizennégy burdosa van... Szépen, rendesen megélnek belőle. Megdolgozik érte. A férje alig több, mint cseléd a háznál. A burdosok egyenként szállingóznak le az emeletről... Az asszony, akit mindenki 'miszisz'-nek szólít, s a tűzhely körül forgolódik, közben forró vizzel kiöblíti a vájd- lingot, amelyben a burdosok mosakodtak. Erős tenyerével egyet-egyet tréfásan ráüt az emberek vállára, hátára, mintha testvérük, feleségük vagy szeretőjük lenne. Mindenkihez szíves, mindenkivel tegeződik. A vacsora megfő. Heten körülülik az asztalt, ahol a férje megterített , és az asszony feltálalja az ételt... Muzsikaszó hangzik nyolc-tíz házzal odábbról. Lakodalom van... Néhányan átmegyünk... Tizenegy óra felé hazaballagok. Haza! A kis fekete falú, füstös burdosházba... A konyhában ott üldögél a burdosasszony egy legénnyel. Ma az egyikkel, holnap a másikkal. Rám se néznek, megyek fel, az ágyakon, a kanapén, mindenütt már alszanak. Csendesen lefekszem... Körülöttem tíz-tizenkét alvó magyar legény úgy, mint önkéntes baka koromban”.20 Ugyanezen útja alatt Pásztor Árpád a pennsylvaniai Keystone-beli bányatelepet is meglátogatta, hogy fölkeresse az ott elhullott magyar bányászok sírjait és megismerje a „halott emberek vágta völgy” életstílusát. Lehet, hogy leírása kissé hatásvadászó, de így is mély bepillantást enged abba a szinte mindenki által lenézett emigráns életmódba, amelyben - az életet kiszívó munkájuk mellett - a magyar falu egyszerű, de megkeseredett fiai a leglezüllöttebb prostituáltak társaságában és a mértéktelen ivászatban kerestek némi boldogságot. Pásztor szerint, Keystone vidékén szinte „minden ház bordély tanya... [ahol] a világ nőstényeinek söpredéke [gyülekezik, s ahol] ... revolverek dörrennek... [és] feketék garázdálkodnak”.21 Ez persze a másik véglet, amiből ismét nem szabad általánosítani. Az azonban tagadhatatlan, hogy a főburdosokkal és morális szétzülléssel megáldott burdosházi rendszer állandó élő része volt a századforduló amerikai magyar világának, mely beleette magát a korabeli „irodalmi alkotásokéba is. S most pedig egy pár szemelvényt ezekből a művekből. 73
