Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 10. szám - Bogdán László: Csáth Géza hajnalai (versciklus)
kitáruló testén el-eltéved. Künn zápor neszez. Nézi torz képmását el-eltakaró, sikongató társát, míg a tükörből kitekint a végzet. V Ma végre úgy lesz, ahogy ő akarja, huppan az ágyra Olga meztelen, combjait tárja, fehér legyezőként s közéjük rántja Csathoz esztelen. „Kinyílt, mint egy könyv. Most lapozhatom. ” Csáth megfeszül. Künnt vonat zakatol. Odaadása mindig felvidítja. „Még! Még!” - nyögdécsel Olga és ő a toll. Az üres papírlapokra írni kell, minden mozdulatára megfelel, kéjbe rángva ismétli, egyre fújja: „Az enyém lettél. Teljesen enyém. ” Dobálja magát, vinnyog könnyedén mozog Csáth annuszában gyűrűsujja. VI. „... hagyj magamra vad démonaimmal, ami hátra van, valahogy eltelik. Ne zaklass! Ne írj! Okot az okkal össze ne keverj. Holnap reggelig kitart az adag. Azután mi lesz? Ne érdekeljen ? Majd csak megoldom. Konyak is segít. Bróm és tiszta szesz. Ha beledöglöm? Ez az én sorsom. Itt reszketek. Másként nem tehettem. Bácskát, anyánkat, Olgát szerettem. El nem bújhattam. Nem is volt hova. Mióta tart már. Hogy szerettelek. Nem térek vissza Dezsőkém soha!... ” VII. VII. „Ma enyém leszel. Újra az enyém!” térdel Csáth elé, nadrágját gombolva s kézbe véve azt ami az övé, vöröslő arccal a reszkető Olga. Csáth napi adagjáról képzeleg,
