Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Pomogáts Béla: Erdélyiség és európaiság (Az erdélyiség vonatkozási pontjai)
ének gondolata szabta meg, az erdélyi magyar regionalizmusnak ezért sohasem „népi” vagy „faji”, mindig kizárólagosan kulturális és történelmi jellege volt. Eszmekörében a szülőföld iránt érzett hűségnek és a kulturális tradíció fenntartásának volt kiemelkedő szerepe. A regionális tudat fejlesztését szorgalmazó írók és publicisták: Kós Károly, Kuncz Aladár, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Krenner Miklós, Paál Árpád, Zágoni István és Kovács László maguk is a történelmi, valamint kulturális fejlődés sajátos menetére és eredményeire hivatkoztak. Kós már a Kiáltó szóban a történelmi Erdély regionális önállóságának hagyományára szerette volna felépíteni a kisebbségi tudatot és közéletet. „Nem szabad elfelejtenie (t.i. a román kormányzatnak), hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állni.” A különleges feltételek között alakult erdélyi történelmi és művelődéstörténeti fejlődést kívánta bemutatni Erdély című munkájában is. Az erdélyi regionalizmus mellett tett hitet a Napkelet 1920- ban rendezett ankétja, amelyen a többi között Bartalis János, Endre Károly, ifj. Halász Gyula (azaz Brassa), Marót Károly, Márki Sándor, Nagy Dániel, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő és Tompa László, illetve a Pásztortűz 1922-1923-ban közölt cikksorozata, amelyen Kovács László, Albrecht Ferenc és Tamási Áron fejtette ki véleményét a születő regionális irodalomról. A regionális erdélyi tudat a transzszilván ideológia alapvető elve és szerves követelménye lett. A helikonisták mellett részben az erdélyi szász művelődés is elfogadta a regionalizmus gondolatát, sőt a húszas évek végén, midőn az erdélyi román középrétegek éles ellentétbe kerültek a bukaresti bojár-nagytőkés körökkel, s a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt és a Bratinau-féle liberálisok viszonya végleg megromlott, az erdélyi román szellemi élet körében is megjelentek regionális törekvések és nézetek. Hasonlóképpen a legutóbbi erdélyi fejleményekhez, midőn a kolozsvári Sabin Gherman által szervezett Pro Transylvánia-alapítvány hangadói fejtik ki véleményüket arról, hogy az 1918-as egyesülés óta az erdélyi társadalom, beleértve ebbe a román társadalmat is, ki van szolgáltatva a bukaresti politika központosító törekvéseinek, amelyek következtében Erdély hagyományos európai kötődései meglazultak, és Erdélyben is teret kaptak a Balkánra jellemző politikai kultúra karakterjegyei, vagyis az önkényeskedés és a korrupció. „Erdélyt - állott a Pro Transylvania- alapítvány kiáltványában - módszeresen lezüllesztették a regáti tartományok balkáni színvonalára, a kormány Erdély rovására mindig is ezeket a tartományokat támogatta a költségvetési források felhasználásában is.” Erdélynek ezért, fejtegeti tovább a kiáltvány, ismét a maga lábára kellene állnia, és vissza kellene találnia Európához. Európai gondolat A transzszilván gondolat hívei őszintén hittek a sajátos erdélyi fejlődés és a sajátos erdélyi kultúra eszméjében, ám korántsem hirdettek elzárkózást és nemzeti öncélú- ságot, mint a német „Heimatdichtung” elméletének szószólói. Ellenkezőleg, az önként vállalt regionális elkötelezettséget magasrendű európai igényességgel kötötték egybe, a szűkösebb erdélyi láthatárt az egyetemes emberi horizont felé kívánták tágítani. Az európai tájékozódás is a történeti Erdély nemes örökségéhez tartozott. A regionalizmusnak azzal a nyitottabb, egyetemes értékeket is hordozó változatával tartottak rokonságot, amelyet Charles Ferdinan Ramuz, a Vaud-kantonbeli svájci francia író képviselt, aki a „vidéket” és a „világegyetemet” szerette volna kibékíteni, szülőföldjén keresett biztos támaszt, egyszersmind túl akart haladni a tájirodalom szűk körén. A kisebbségi lét körülményei között az erdélyi magyar irodalom már el62
