Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Tóth Zoltán: Magyar Fa Sorsa (Makkai Sándor zsenielmélete)
tötte, másokra irányította, belekeveredett a földi ellentmondások hínárjába és beteg, szomorú, lázadó dalok fakadtak belőle, melyeket nem tudott magába fojtani. Az idézett gyönyörű Krisztus-kép válasz (illetve cáfolat) arra a mondatra, melyben írója használja. Éppen bukásai és örökös talpraállásai által magasztosul Ady egyfajta modern Krisztussá. Törvényszerű, hogy a lélek kész, de a test erőtlen: (ön)megvál- tásunk útja rögös, szenvedésekkel teli, azaz krisztusi út. Makkai a következőkben sem fejti ki bővebben, mit ért a zseni szellemének meg nem bírásán, de attól tartok, hogy ugyanaz a „kasztrálási vágy” ragadja itt magával a püspök-kritikust, mint általában a keresztény interpretátorokat, amikor más, hasonlóan „keresztényfaló” szerzőket magyaráznak. Hála Istennek, Adyt nem sajátította ki magának a kommunista ideológia olyan mértékben, mint József Attilát -, remélem, a kereszténység sem fogja önmaga arcára formálni európai látókörű, az ideológiai és pártharcokat messze meghaladó, örökérvényű költői életművét. A zseni éppen attól zseni, hogy szűknek érzi a rászabott „egyenzubbonyt”: akárcsak Nitzsche, kalapáccsal filozofál, előítéleteket és bálványokat döntöget. Makkai jól látja, hogy ha egy önzetlen és tiszta családi életet élő tanító és Ady Endre (azaz a zseni) azzal a szándékkal hasonlíttatnak össze, hogy az ifjúság a maga életében melyiket tekintse követendő mintaképnek, habozás nélkül a derék tanítóra mutatok. Természetesen csakis őt, annál inkább, mert a zsenit nem is lehet követni, hiszen ahhoz zseninek kellene lenni, egyébként szárnyak nélkül repülni nyaktörést jelent. A zseni követhetetlen, mert ha az átlagember követni próbálja, elbukik. Ha pedig egy zseni nő fel valamely mester árnyékában, szükségszerűen meghaladja tanítóját. Igaza van Jézusnak az Agraphában: Aki velem vannak, nem értettek meg engem. Az Oskaján című III. fejezetben azután megismerkedhetünk a zseni fiziológiájával is. A zseni lelkében az emberi élet örök, nagy mozgatói és tényezői találkoznak, sőt viaskodnak egymással szünet nélkül. Sorsa tragikus, mert ellentétes erők marcangolják bensőjét. A zseni a diszharmóniának végletes képe, lélek, de nem jellem, mert forrongó és lángoló lelkülete sohasem szilárdulhat és higgadhat jellemmé, a jellem pedig mindig a lelkületnek egy irányban való megszilárdulását és állandósulását jelenti. A következőkben Makkai arról beszél, hogy a zseni a legtökéletesebb színész, akire saját forrongó lelkében feszülő és harcoló ellentett erők kényszerítenek feladatokat. Ezért mintegy lelki képe az emberélet egészének, ragyogó és sötét oldalával együtt, jó és rossz lehetőségek végzetes szemléltetője, tükör, amelyben látjuk az összes lehetőségeket, de amely éppen ezért csak mint tükör jöhet ítélet alá. [...] A lírai zseni fokozott mértékben lesz kitéve az emberek ítélkezésének, esetleg kárhoztatásának, mert önmagáról és önmagából beszél, meztelen lelkét tárva ki a szemlélőnek. Ez a jó értelemben vett magamutogatás per definitionem a zseni életfeladata, hivatása: ami bennünk csak gyönge lehetőség, lekötött és lefokozott indulat, néha saját magunk elől is takargatott ösztön, az itt mind hatalmasan élő, szabadon nyilvánuló, töretlen és elegyíthetetlen élet, innen vagy túl azokon az életmértékeken, melyeket felállít a mindennapi emberi közösség életét lehetővé tevő bölcsesség. A zseni tehát a kollektív (társadalmi) én megtestesítője, képviselője; az átlagember sorsát, szellemi útját járja a tömeg előtt minimum öt évvel. Ezért nem ért(het)i meg kora, ezért ítélkezik felette, és éppen ezért lesz ítélete szükségszerűen hamis. Mivel túl van jón és rosszon, a közvélemény ítélkezés helyett csupán címkézhetne, s ezen is csak egy szó állhat: zseni. Makkait nem csupán zseniális elemzőkészsége predesztinálta ilyen mélyenszántó kritika megalkotására. A századforduló-századelő fő pszichológiai iskolája, a freudizmus pszichoanalitikus módszere ekkorra sokat leleplezett a zseni addig szent borza- dállyal szemlélt mitikus lelkivilágából. 1927-re, a tanulmány megírása idejére elkészült Ernst Bertram Nietzsche-monográfiája, mely - a teológus Rudolf Bultmannhoz hasonlóan - a mítosz vizsgálatán át jutott el a mítosztalanításhoz, a misztikum feloldásához. Végül, de nem utolsó sorban, Cesare Lombroso könyve Magyarországon is hatalmas sikert aratott: a Lángész és őrültség nagy írók, művészek példáján igazolja, 47
