Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Tóth Zoltán: Magyar Fa Sorsa (Makkai Sándor zsenielmélete)
Tóth Zoltán Magyar Fa Sorsa __ Makkai Sándor zsenielmélete Rto* do,6o2atom c,™ *. pUU»«^ szerénytelennek tűnhet. Nen, eélo. Makkai 1927-es eget-földet megmozgató Ady-apológiájának teljes körű elemzése; csupán ennek egyik elemét, a tanulmányban tételesen kifejtett zsenielméletét veszem górcső alá. A mű szelet vetett és vihart aratott. A hivatalos magyar közvélemény és irodalom- történet-írás addig Adyt vérbajosnak, dekadensnek titulálta, s ez a szellemiség jellemezte Makkai iskoláséveit is. Felnövekedvén döbbent rá arra, hogy Adyval valami Egészen Más robbant be a köztudatba. 1927-ben a református diákszövetség felkérésére veselkedett neki, hogy a nagy, szomorú szemű, gőgös, beteg vádlottat tisztázza a közvélemény és a magyar ifjúság ítélőszéke előtt. Dolgozata bevezetőjében leszögezi, hogy Ady casus bellivé vált a magyar társadalom egyes rétegei számára. Az ellene felhozott vádakat (gőgös nemzetköziség, és ha- zafiatlanság, satnya érzékiség és erkölcstelenség, nagyképű homályosság és érthetet- lenség, beteg tagadása minden pozitív szellemerkölcsi értéknek, a romlás és halál dicsőítése, az ideiglenes bűnbánat komolytalansága, a vallásosság affektálása) a rákövetkező fejezetekben bontja ki részletesen. Az Ond vezér unokája című első fejezet a hazafiatlanságot és kozmopolitizmust tárgyalja, a második (Máriától Veronikáig) sokat támadott szerelmi költészetét. Ebben a részben találkozunk először Makkai zsenielméletével, amely sok kérdést hagy megválaszolatlanul. A következő fejezetekben (Óskaján, A halál rokona, A Sion-hegy alatt) a költői oeuvre egy-egy tematikus egységét („pogányságát”, halálkultuszát és istenkeresését) tárgyalja. A befejező eszme- futtatás (A fekete zongora) pedig Ady homályosságát, érthetetlenségét vonja kétségbe. Jól láthatjuk, Makkai figyelme minden fontos Ady-témára kiterjedt. A második fejezetben bevallja, hogy az egész életműre kiterjedő statisztikát készített: eszerint a versek több mint egyharmada magyarságvers; egyharmada a halál és az Isten meg- éneklése; végül az utolsó, legkisebb rész a szimbolikus önszerelem és a testi szerelem verseit foglalja magába. (Ezt a felosztást azóta sokan átvették és használják, legtöbbször a forrás megjelölése nélkül.) A tanulmány egészére érvényes, hogy rendkívüli alapossággal és versmemóriára támaszkodva született. Makkai nemcsak kitűnő szépíró és teológus, de elsőrendű kritikus is volt: valódi polihisztor-alkat. Nem véletlen, hogy Ady-apológiája keletkezése óta alapműnek számít a szakirodalomban, s érdemben bírálni eddig - tudomásom szerint - senki sem merte. Ennek fő oka az lehet, hogy legfeljebb ismertetést írhatnánk róla: az egyes fejeztek kidolgozottsága, példagazdagsága „profi” irodalmárok számára is irányadó lehet. Egyedül két, további vizsgálódásra ösztönző momentumot mertem közelebbről vizsgálni: a zsenielmélet kifejtését és az ezzel szorosan összefüggő (mintegy illusztrációként szolgáló) Petőfi- Ady-párhuzamot. Véleményem szerint ugyanis hibás a szerző módszere. Petőfi és Ady szerelmi költészetének összevetését természetesen nem kifogásolom, sőt úttörő jelentőségűnek tartom. Mindössze azt sajnálom, hogy eme „szentháromság” középső tagja, Nietzsche hiányzik Makkai dolgozatából (bár az Übermensch kifejezés több45
