Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Balogh Tamás: Radvánszky Olivér a vonaton
ültek, amikor a csecsemő újult erővel kezdett el visítani. A fiú körbenézett a kocsiban: - Beteg a baba. Miért beteg? Nagyon beteg a kisbaba... nagyon beteg... Nincs válasz senkitől. Az állomásra beérve nagyapja ismét a térdére tette a kezét: - Na gyere! Otthagyta a morzsát, amit fél perc múlva egy lány (- Szabad? - Olivér rámo- solygott: - Foglalj helyet.) söpört le az ülésről. A vonat indult tovább, Olivér olvasni kezdett. Azután álmos lett, de mivel elaludni nem akart, kiment rágyújtani. Arra gondolt, hogy nemsokára megérkeznek, ő átszáll, utazik még egy kicsit, aztán ismét megérkezik, és ahogy megbeszélték, Zopán várja a bozóti állomáson. Ment bele az egyre sötétebb estébe. II. Hót unalom Megöllek, te lotyó, gondolta Tómosó a vonaton, amikor a nő másodszor lépett a lábára. Min. 103 kg. Persze ez sacc, nem mérte meg, de nem is akarta. A megjelenése (nem publikált, bejött a fülkébe) is mérget nyeletett: két másik „nővel” érkezett: (az idézőjelekre szükség van, bocs) az elhízottal szembe egy zöldkörmű randaság ült le, srégan szembe - Tómosó mellé - egy elviselhető külsejű, szebb arcú, kislábú, de jó fenekű nő. Amolyan fogdosnivaló. Viszont Tómosó nem tett semmi ilyesmit. Aludni szeretett volna, de a kövér lotyó kétszer a lábára lépett. Ebresztőnóra, nevezte el magában, aztán - látva-hallva- érezve (a lábán), hogy az édes álom már úgyis elkerüli őt: zacsizörgés, női viho- rászás, beszélgetés erről-arról, amikről csak nők tudnak (plem-plem) - elindult a büfékocsi felé. Mindig az 1. o. mellett van, ezt tudta. Azt nem, hogy jan. 1. óta egyáltalán nincs a vonatokon. Egyiken se. Szorgosan végigment tehát a szerelvényen, ide-oda, mint egy hülye, aki elfelejtette, hol ül, és sehol nem kapott kávét. Mert hogy ugye azt szeretett volna, ha már aludni sem és női feneket sem. Vissza- és felsülve ismét szembesült az elhízott (bocs, teltkarcsú) nő látványával. Hát nem javult semmit sem. Most éppen alufóliából kicsomagolt párizsis szendvicset evett. Közben morzsái és szavai szóródtak szét a fülkében, előbbiek a tehéntőgynyi mellekre (pulóverre), utóbbiak pl. Tómosó fülébe. Grillcsirke... berakod oszt az megsül... lesz hozzá krumpli... meg grízgaluska- leves... bár én nem szeretem... zacskós, nem kell vele vacillálni... Meg ilyesmiket. Biztos nagyon szereti a férjét, ha leküszködi a torkán a grízgaluska-levest, amikor nem is szereti; odaadó, hű feleség. A jófenekűről meg kiderült, hogy fázik. Nem mondta ugyan, de a zöldkörmű a hátára terítette (lepelként) a kabátját. Hogy kiét, az nem derült ki. Kiderülésből elég egy. Tómosó viszont jót derült. Aztán ismét ránézett a kövérre (festett vörös haja is volt nekie), véletlenül, mintegy csak nézelődve, ahogy a vonaton szoktak. De a tokaji hegy, a Nagy Kopasz is olyan, ha pl. Rakamazról vagy Bodrogkereszttúrról nézelődik az ember, hogy nem siklik át rajta a tekintet, megakad, elidőzik. De a Kopaszról nem kapja el azonnal. Milyen lehet vele szeretkezni?, gondolta Tómosó. Amikor a mellek haldoklásig betakarnak, a combok pedig úgy elrejtenek, mintha lövészárokban volnál, he? Jaj. Megriadva saját fantáziájától - egy kis per17
