Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 9. szám - Balogh Tamás: Radvánszky Olivér a vonaton

va: egy belső én-regény (Skizológia), versek, elbeszélések... írásait elismeréssel méltatta többek között Határ Győző és Faludy György is.

nagy Z. Isaszeg, Békéscsaba és Gyula után most második alkalommal mutatja be festményeit és fotóit Bozóton. A kiállítás megtekinthető (és a képek megvásárolhatók) június 12-17. között a Katona József Művelődési Központban.

Aztán persze kiderült erről a szövegről, hogy most használhatatlan, nem kell, mert most ne ilyesmi legyen. No, gondolta ekkor Olivér, jól van, kapnak egy novellát - úgyis azt szokták meg. Olivér csak novellát tud írni, kiállításmegnyitót nem, gondolhatták, hiszen eddig egyet sem hallottak tőle. Nem baj, lesz tehát novella, a kiállításról pedig észre sem fogják venni, hogy már nyitva van.

Kiküszködte másnapos-magából a szöveget:

Most

„Most mondani kéne valamit”, gondolta Balogh Tamás, amikor leült a társaság asztalához. Aztán mondott is:- Nem tudom, jártatok-e már a Hüvely(k) utcában. Szeged egyik legérdekesebb utcája ez: H vagy dupla H, úgymond: háhá alakú; akár el is tévedhet benne az ember. Meg is tettük: két barátommal csak mentünk, mentünk és mentünk, és még mindig a Hüvely(k)ben voltunk. Aztán, amikor kiértünk belőle, egy fás-bokros térben találtuk magunkat illetve egymást. Volt ott mászóka, libikóka, pad - amelyen nyáron mindig ott ül az a szerelmes pár, akiket Johanna az erkélyen dohányozva mindig lát most üresen, de hát hideg volt. A teret panelházak vették körül, de Tarjánban ez nem meglepő.

A fák közt állt egy ember, előtte festőállvány - ebből tudtuk, hogy festő. Úgy láttuk, nagyon aprólékos ecsetvonásokkal dolgozik; nemigen mozdult.

Közelebb érve azt láttuk meg, hogy egyáltalán nem mozdul: meg volt fagyva.

Festés közben vált szoborrá: ecsete a vászonhoz ért. Most akkor festő vagy szobrász, gondoltam, de nem kérdeztem, mert akkor a hangos szó megbontotta volna az alkotás szépségét: csendélet, csendhalál volt.

Utolsó képén a „tájat” festette; és a táj egyik ablakából ő nézett ki.

Bak barátom, akit a Szaturnusz űzött, nem, nem Japánból, ahogy egyesek gondolják, elővette azt a csodálatos masinát, amit fényképezéshez használnak, a gépet, amely néha nagyon meglepő módon képes visszaadni a „valóságot”, mármint a képet, mert arról beszélek, csak kissé összevissza, de hát ezt már megsz okhattátok.

Lefényképezte a szobrot.

Hazamentünk. Barátom beadta a filmtekercset a Foto Porstba, egy hét, matt.

Éltünk-haltunk.

Hét nap múlva fedeztük fel a csodát: a fotósok talán nem vették észre, de két-három képpel többet kapott vissza barátom, úgy 38-39-et. És a csoda ez a plusz volt: a festész-szobrász fotóját többször hívták elő: és nem volt két egyforma köztük; mintha bemozdult volna exponálás közben: az egyiken éppen festett, a másikon festéket kevert a palettán, a harmadikon a tájat nézte.

13