Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 9. szám - Bogdán László: A tükörlidérc
Elémbe állt az Újhídon E nyomorúságos alakzat E koldus akit fukaron Saját kínjai befalaztak Elémbe állt az Újhídon Most is mint akkor füstgomolyban Aki én voltam egykoron Ki én voltam hajnal-koromban A novella is, a vers is kényszerűen mélabús beismerése a zátonyra futó ifjúkori álmoknak. Annak, hogy minden más lett, mint Szabó Lőrincet parafrazálva - hitték, akkor fiatalon. Látszólag Borges is erről beszél A másik ban. Vagy mégsem? Az öregember megkérdezi fiatalkori én-jétől „... hogy min dolgozik éppen, amire azt mondta, hogy egy versesköteten; Vörös ritmusok címre is gondolt. - Miért is ne? - mondtam. - Rangos előzményeid vannak hozzá. Rubén Dario verse kék, Verlaine dala szürke. Nem sokat törődött avval, amit mondtam, hanem kijelentette, hogy ő az emberek testvériségét énekli meg a könyvben. A modern költő nem fordíthat hátat korának.” (Közbevetőlegesen itt a két én nézőpontjai érvényesülnek a maguk szolid, de szelíd erőszakosságával. ítélet nincs! Ide tartozik viszont, hogy a fiatal Borges tényleg megírta ezt a versciklust s később példásan-példátlanul meg is tagadta, száműzte gyűjteményeiből. Magyarul Gáspár Endre fordításában jelent meg egy darab belőle Oroszország címen Kassák és a magyar avantgarde folyóiratában, a Bécsben megjelenő Mában, 1921. szeptember 15-én...) A találkozás nyilván elkerülhetetlen. Egy másik novellában - 1983. augusztus 25. - a melankólia s annak a beismerése, hogy a két alakmás nemigen tud mit kezdeni a másikkal - váratlanul keserű öniróniába fordul. A nyolcvanegy éves „én” öngyilkosságra készül, két évtizeddel fiatalabb mása megrendültén nézi s a haldokló felvilágosítja, hogy még mit is várhat az életüktől! Amiről természetesen még csak ő tud, mert fiatalabb mása nem érte még meg ama eseményeket. Megírod álmaink könyvét, melyet oly régóta terveztünk. 1979 táján majd ráébredsz, hogy állítólagos életműved nem egyéb, mint piszkozatok, vegyes piszkozatok sora, s akkor hiún, babonásan engedsz a kisértésnek, és megírod a nagy művedet. Ugyanaz a babona hajt majd, amely Goethe Faustját adta nekünk, meg a Salammbot s az Ulyssest. Bármily hihetetlen, én sok-sok oldalt teleróttam. - A mű végére érve aztán rádöbbentél a kudarcra. - Még annál is rosszabbul jártam. Rájöttem, hogy a szó legnyomasztóbb értelmében remekmű ez a könyv. Nemes céljaimból csupán egy-két lapra futotta; a többit útvesztők és kések töltik meg, hősök, akik tükörképnek hiszik magukat, tükörképek, akik valóságosnak vélik magukat, s benne van az éjszakák tigrise, a vérünkben lappangó, hajdani viszály, az elvakult, végzetes Juan Murana, Macedonio hangja, a holtak körmével kivájt hajó, a délutáni óangol tanulás. - Ismerősöm ez a múzeum - vetettem közbe gúnyosan...” Nyilván itt a számonkérés nem az egyik vagy másik én-re irányul, hanem, ha szabad ilyen fellengzősen fogalmazni, az abszulutumra!... De ezt hagyjuk nálunk illetékesebbekre, egy utalás erejéig még vissza a novellához. Szó esik benne „legjobb versünkéről is, egy elégiáról. A verssel az 4
