Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Könnykritika (Zelei Miklós: Hullaciróka)
Könnykritika Zelei Miklós: Hullaciróka Akkor már mindegy volt, este tíz után, amikor a hosszabb olvasásra teljesen alkalmatlan konyhai széken kinyitottam a könyvet, a Hullacirókát, és mit sem törődve a gondos szerkesztéssel, olvastam, ahogy a szemem engedte. A szekrényekben csöndben álltak a konyhai eszközök, mit sem törődve azzal, hogy használom-e még valaha őket, vagy holnaptól minden megváltozik, és most már soha... Amikor becsuktam a könyvet, minden porcikámat nyers indulatok járták át, kész lennék fájdalomról is beszélni, de az csak a favágás fűrészpora. Aztán jól jött, hogy kimondtam: a könyv írója mintha a történelmet, mint könnygázpisztolyt közvetlen közelről a szemei közé irányította volna, nem húzza meg a ravaszt, és mégis, apránként könny szökik a szemébe. Ezt gondoltam, és ma se mást, pedig már kicsit langyosabb az idő, és azóta volt a kezemben sajtreszelő, fakanál és nagy madártejes tál. A szemközé néző történelem valami félmúlt, nem tudom pontosan, hová nyúljak, mert olyan prózai feldolgozásban araszol elő ez az idő, amilyenben a prózai óramű nem ver szinkront a történelmivel, ezáltal a történelem, mint éppen felkoncolt tárgy, a szerző időperspektívájának csak alárendelt szerepét tölti be. A ravasz nincs és nem is lesz meghúzva, de itt van szemközt, itt jön egy életen át szemközt vele a történelmi könnygázpiszoly, kitérni ugyan ki lehet előle, de letudni meg soha. És akkor inkább már szemközt, így vél nekem a szerző. Már egy ideje szeretnék én is nagyon szembenézni azzal, ami van, csak épp a végkövetkeztetések rémisztőek, vagy méginkább az, ha mindez szembenézés árán nem derül ki semmi. Bármelyik is, nézni ilyenkor máshogy nem, vadul lehet, és éppen a következtetések reménye nélkül. Egyáltalán nem tiszta, ahogy meglehet, sosem volt, mi ez a kor, hol a veleje, és mi az a beszéd, ami legjobban felveszi. Én úgy nézem, a szerző itt ebben a könyvben valahogy mégis felveszi: a fantázia dühödt udvarában egy bárddal becézi a valóság tüntetőén extrém darabjait. Miközben: az irónia a világ leghelyénvalóbb és legnevetségesebb dolga. Nekem maradnak mindig ezek a pontatlan hasonlatok; kinek mi, majd meglátják, ha a konyhában olvassák. (Kalligram, 1998) Podmaniczky Szilárd 110
