Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Herczeg János - Staar Gyula: Európa és Cserhátszentiván (Beszélgetés Vekerdi Lászlóval)

könyvét, abban pontosan leírja, kik voltak a vákáncsosok, milyen volt a vákáncsos élet. Ványa tanár úr máig ember maradt a szememben, ilyen tanár kevés volt. Ilyen hitvalló. Karácsony Sándor mondotta és tette, hogy az igazi tanár az tulajdonképpen professzor, a szó hitvalló értelmében. Az egyetemi tanártól el egészen az elemi iskolai tanítóig. A sorrend nem véletlen. így megy felfelé a skála. Mert az elemi iskolai tanító a legfontosabb professzor. O rakja le az alapokat.

Ma már pontosan tudom, hogy Ványa tanár úr és Magyari Kálmán is hitvalló volt. Kisdiák voltam, amikor 1939-ben megjelent Németh László Kisebbségben könyve, melyet később a szerzője is több szempontból téves írásnak tartott. Magyari tanár úr behozta az osztályba Szabó Dezsőnek az erről írt gyilkos kritikáját. Felolvasta a recenziót, és nem szólt semmit. Tudtuk, hogy ő cigány. A könyv szerint kisebbségi, „hígmagyar.” Azt is tudtuk, hogy ő az iskola legjobb tanára, legmagyarabb tanára, egyedül ő mert szólni a katedráról az egész hitleráj ellen. O és egy másik ember, de az nem tanár volt, hanem püspök. Amikor 1933-ban Hitler hatalomra jutott, Baltazár püspök a zsidó rabbival végigjárta a gimnázium és a kollégium minden osztályát. Az igazgató is jött velük. Baltazár püspök a református vallásról beszélt, az Ószövetségről... Félelmetes alkat volt, nagy, hatalmas ember, impozáns mély hangja betöltötte a termet, a végén szinte kiabálva mondta: „Mi Ószövetségiek vagyunk, és én a rabbi testvéremmel most kezet rázok. Aki pedig ezt a kézszorítást szét akarja vágni, az legyen átkozott!” Gyermekként bennem csak a dörgedelem maradt meg, azt nem tudtam, mire való. Na, persze hamarosan megértettem. Ők ketten voltak, akik szólni mertek a zsidótörvények ellen: Baltazár püspök és Magyari matematika- tanár.

Amikor az iskolámról van szó, én valahogy már csak ezekre emlékezem.- Az a kor, ami neked adatott, jó volt, vagy rossz? Segített vagy gátolt?- Ha újra születnék, nem születnék újra. Weöres Sándornak igaza volt, amikor azt írta már öregen és betegen, hogy „meghalni nem könnyű, nem élni könnyebb”. De ha már az ember él, akkor szeretni kell az életet. Benedek István ebben talán a legnagyobb példaképem, sokunké lehetne, ő nagyon szeretett élni. Még a halálának az időzítése is azt mutatja, hogy mennyire szeretett élni. Velencében, kedvenc helyén a Saint Giovanni templom előtti téren ült Colleoni lovasszobránál. (Az a pasas meg sem érdemli, hogy ilyen szép szobra legyen!) Éppen itta a feketéjét, mikor átlebbent a halálba. Benedek István nekem sokat jelentett. A hetvenes évek közepétől, végétől hetenként, később havonta összejöttünk nála néhányan. Na, de ezt sokkal jobban megírta nálam Birtalan Győző a Memoár orvosokról és történészekről könyvében.- Állítólag ott mondtad Antalinak, hogy belőled még miniszterelnök lesz, Jóska!- Nem így mondtam. Hanem úgy, hogy „ha én valakit egyáltalán miniszterelnökként elviselnék, az te lennél, Jóska. Neked kéne miniszterelnöknek lenned”.- Ez mikor volt?-A nyolcvanas évek elején, közepén. Nagyszerű ember volt Antall Jóska, Benedek István jó barátja, és ezeknek a találkozásoknak a lelke. Mindig pontos politikai körképet adott Európa aktuális állásáról, benne Magyarországról. Élvezetesen és nagyon okosan. Ahogyan beszélt, abból látszott, hogy vérbeli politikus. A maga szerény posztján - az Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár főigazgató-helyettese, később főigazgatója volt - alkalma nyílt kipróbálni, miként kell politizálni az emberekkel. Ez a méret valószínűleg kárára is volt, mert egy ország egészen más, mint egy múzeum és könyvtár. Azok az értékelések azonban, melyek során Benedek Istvánnal kibontotta előttünk a politikai helyzettudat változásait, azok mintaszerűek voltak. Azért éreztem úgy, ilyen ember talán meg tudná mondani, miként érhető el az, hogy ne csak országnak ország legyen, hanem haza is Magyarország.- Visszaértünk a kiinduló vershez, de előkészítettünk egy másikat is: Pilinszky János Különbség című versét.

95