Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Babarczi Eszter: Globálisan - avagy félelem a 21. századtól
szegmenséhez, s ezek a kis kulturális világok boldog tudatlanságban élnek egymás mellett, mint az önellátó falvacskák, képzelem én, élhettek egymás mellett a középkorban - csak a központi hatalom ágensei (vagy a központi költségvetés irányelvei) ébresztik rá éltet, hogy van valamiféle nagyobb egység, amelynek részesei és bizonyos mértékig kiszolgáltatottjai. Új középkor a láthatáron, mondja Umberto Eco. A hasonlat persze sántít, hiszen két szomszéd falu kultúrája alighanem jobban hasonlított egymáshoz, mint két szomszéd egyetemi tanszék kultúrája manapság, de mégis megvilágító. Mert ezek az új kicsi és öntudatlanul kicsi egységek a nagy és nagyrészt képzeletbeli egységen belül joggal nevezhetők szubkultúráknak, ha jelent valamit ez a szó egyáltalán, márpedig a magaskultúra éppen ez nem akar lenni: öntudatlan kicsi, önellátó egység, szubkultúra. A nagyban tehát létrejön a kicsi, s ez a kicsi globalizálja magát, a maga kicsiségében válik egyetemessé: kulturális divatok és diskurzusok születnek és terjednek, s olyan kulturális közösségeket formálnak meg, olyan kulturális közösségek választásai formálják meg őket, amelyek nem kötődnek semmiféle nemzeti kultúrához vagy hagyományos kulturális centrumhoz. A ravasz marketing szakemberek tudják jól, hogy ilyen virtuális közösségekben kell gondolkodniuk, s nem nemzeti kultúrában: a Titanic című filmet a megcélzott közönség, a tinédzser lányok virtuális közössége hívta életre, hogy aztán formát és tartalmat adjon ennek a virtuális közösségnek, Leonardo de Caprio ábrándos kultuszában. De nemcsak ilyen, meglehetősen méretes, kicsi születik a nagyban: így születnek a szakirodalmak, amelyeket főként bizonyos tanszékek hallgatói olvasnak, és így tovább, a kortárs művészeti irányzatoktól a folyóiratokig, amelyeknek mind megvan a maguk virtuális közössége és szubkultúrája. Az engem foglalkoztató kérdés szempontjából azonban nem ez az amúgy hallatlanul izgalmas folyamat a fontos, hanem egy másik, a kultúrszociológiában többnyire figyelmen kívül hagyott kérdés: hogy ugyanis megszülethet-e a kicsi a kicsiben is, hogy vajon pluralizálód- hat-e egy kis ország kultúrája, s milyen lesz ez a plurális magaskultúra. Miféle új szerepeket és értésmódokat követel meg vagy tesz lehetővé, s miféle régi szerepeket és értésmódokat töröl el? Mi megy veszendőbe a plurali- zálódással, és mit nyerünk meg vele: miféle új virtuális közösségek öltenek testet a régi, egységesnek tekintett magaskultúra helyén? Vissza szeretnék most térni Amerikához. Az a tény, hogy a globalitás kultúrája, vagy inkább kultúrái, kezdeteiket tekintve legalábbis, amerikai kultúrák, nem véletlen és nem is egyszerűen Amerika nagyhatalmi helyzetéből, gazdagságából vagy szabadpiaci és kulturális „imperializmusából” ered. Elismerem, talán Amerika az egyetlen valódi centrum manapság, de olyan centrum, amelynek kultúrája mindig is, de legalábbis a tizenkilencedik század elejétől fogva, centrum nélküli, pluralista kultúra volt, a virtuális és tényleges közösségek kultúráinak kultúrája, amelyet nem az állami központ által bearanyozott, kiemelt és felhasznált nemzeti kultúra cementezett ösz- sze, hanem néhány széles körben osztott morális, politikai és vallási meg- gyózó'dés. Az amerikai kultúra sohasem volt nemzeti kultúra, s européer jellegét, „Európa-centrizmusát” is mindinkább levetkőzi. Talán csak a kereszténység és a felvilágosodás kultúrája volt ennyire nemzet feletti és egyetemes a nyugati kultúrtörténetben. A kereszténység kultúrája visszatér a 50
