Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Bohár András: Ami hiányzik az egészből (Balla D. Károly költészetéről)

egy önálló, bár ezer szállal az anyaországhoz kötődő tradíció megteremtését tűzte ki célul. Itt egyszerre, egyidőben kellett a nyelv identitásmegőrző szerepéből adódó feladatoknak eleget tenni, ám ugyanakkor az önálló poétikai arculat megteremtése is elődleges programként fogalmazódott meg. Ennek áttekintésére figyelhettünk a Sorsomhoz szegezve gyűjteménye kapcsán, érzékelve az egzisztenciaélmény tágulását, a műalkotás jelentésének és státuszának újraértelmezésére tett erőfeszítéseket, valamint a nyelvi játékok, és magának a költészet lehetőségeinek újragondolását.

Az Arokszélen könyve is ezt a többfelé figyelő kulturális-művészeti magatartásformát folytatja, illetve radikalizálja, de immáron egy változó társadalmi-kulturális feltételrendszerben: „csak amit kiharapsz/ami hiányzik az egészből/a többit elmossa nemzeti eső/elfújja a liberális szél/tűz eszményi martaléka lesz/anyagias fagy gyötri halálra/vagy csupán köznapian elenyészik” (Amit kiharapsz). Nem véletlen, hogy ezzel a tematizációt megjelenítő poémarészlettel tudjuk a legjobban érzékeltetni azt a sokféleséget, ami megnyilvánul mind az egyéni és kollektív tudattalan felszínre- hozásában, megteremtésében, mind az egzisztencia sérülékenységére történő folyamatos utalásban. Mert a kötet második ciklusának formatartalmai ezt a komplexitást bontják ki egyre intenzívebben: „az égen sebhelyes napkorong/vészjósló fogyat - kozás/csontok támasztják/ a ragyavert pirkadatot/nem is csontok/az éjszaka nonfiguratív falloszai/világtengely/erekció/és körben/körkörös koncentrikus síkban/a horizont végtelen vaginája’’(Koncentrikus síkban).

S hogy mennyire az extenzív formakeresés jegyében fogant Balia D. Károly legutóbbi verseskötete, azt nemcsak az utolsó szonettciklus (Hűlt hitek terén), valamint a könyv közepébe ékelt vizuális fax költemények variációi mutatják, de a formabontás különböző kísérletei is. Amely formatartalmi megnyilvánulásként fogható föl, hiszen a tipográfiai kimelések, sortördelések a jelentésmegsokszorozódás és polarizálás irányait egyaránt lehetővé teszik. A nyelvi toposzok, mozdulattöredékek, gondolatfoszlányok leírásának új szintaktikai rendbe szervezése (Foncsorgatás, Elterelő művelet) éppúgy jelen van, mint a két dimenzió fokozatos kihasználásának, a versek „teresítésének” megjelenítése ( Elfogy és kiszikkad, A kárhozat arca).

Fontosak azok a tematizációs motívumváltozások is, amelyek újraértelmezik honi tradícióhoz való viszonyt, mégpedig jellegzetesen modern/késő-modern programok figyelembe vételével, de mindenkor a saját aktuális avantgárd szemlélet felvillantásával. Ezt eminensen példázza az Árnyak a kövön nagyívű munkája A nagybetűs kiemelések azt a különös létszituációt érzékelteteik, amit ismételten számba kell vennünk, ha ezt a kultúrát kívánjuk újraértelmezve gyarapítani (MASZKOK HÓFEHÉR HALOTTON/CSUPASZ A CSEND/PÁRZIK FEHÉRLÓFLA... ISMERETLEN HOL- TAKON/HÓFEHÉR MASZKOK/VÁLASZAINKAT NEM KÉRDEZTE SENKI.... BALJÓSLATOK NIKOTINJA JAJGAT A TÜDŐBEN...HÓFEHÉR KOPONYÁK HÓFEHÉR KÖVÖN...NINCSEN MÁR MEGOLDÁS...A CSEND/ÉS APOLLÓ MONOGRAMJA). A háromféle betűtípusú három sor a vers befejezése előtt a kiemelések felkiáltásszerű érvényességét láttatják (JAJ/b e f o n n a k/B É F O N N A K), erre következik a NINCSEN MEGOLDÁS KIEMELÉSE. A felütésszerű kezdés (befonnak/befonnak/váltivarú bolyhái befonnak lassan) majd a már fentebb sorolt nagybetűs kiemelések közé mind a saját sors elemei (a szerelem égési sebei, ez már az ösztönök kibernetikája, lelked vakablakai), mind az univerzális bizonytalanság képei beékelődnek (ez itt a tiltott gyermekkor/lepusztult teátruma, bogarak fuldokolnak olajoskannák fenekén). A dőltbetűs részek a hangulati adottságot és kivetítettsé- get érzékeltetik (japánbirsek/májusolnak akkordok idétlen ívei alatt...iszapcsíkok térképe a köldök/iszapcsíkok száradó térképe a köldök körül körül), mintegy nem fogalmi úton közelítve, útjelzőként figyelmezetetve a végkifejlet komplex kérdésfeltevésére:

71