Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Gosztonyi Péter: „Midőn hazáját rabbilincs fenyíti” (A Magyar Honvédség 150 éve) II. rész
ítéli meg. Kossuth nem számolt azzal sem, hogy az 1815-ben megkötött Szent Szövetség még nem múlt ki; feltámasztható. Nyugat-Európa hatalmon lévő dinasztiái a Duna-medencei „rebelliót” sanda szemmel figyelik. A debreceni politikusok a honvédsereg parancsnokai egy részének rosszallását sem vették figyelembe. Egy - igaz, reménytelen - nagylelkű kibékülési gesztus a Magyar Királyság területén élő nemzetiségiek felé is elmaradt! Május 2-án az OHB szerepét ismét egy felelős minisztérium vette át. Kossuth hűséges hívét, a 37 éves Szemere Bertalant nevezte ki - belügyminiszteri tisztsége meghagyásával - miniszterelnökké. A dátumot érdemes megjegyezni. Ugyanezen a napon a bécsi udvar sugallatára a fiatal Ferenc József császár levéllel fordult I. Miklós cárhoz. A (papíron még létező) Szent Szövetségre hivatkozva a „magyarországi lázadás leveréséhez” kért orosz katonai segítséget. Hét nappal később megjött a válasz Szentpétervárról. A cár, attól tartva, hogy a magyarok „rebelliója” átcsaphat Galíciára és az oroszok által megszállt Lengyelországra, egy orosz hadsereg Magyarországra való küldését helyezte kilátásba. Május 21-én a Habsburg és a Romanov uralkodó az orosz megszállta Varsóban személyesen is találkozott. Ott, a Visztula parti ódon király palotában röpke órák alatt megszületett az osztrák és orosz egyezmény a magyar szabadság katonai leveréséhez. Ugyanezen a napon - május 21-én - került a honvédsereg kezére Buda vára, amelyet Heinrich Hentzi császári tábornok kilátástalan helyzetben is három hétig védett, s ezzel - ha nem is tudatosan - lekötötte Görgey főseregét a Dunánál. Az orosz katonai intervenció ténye ekkor azonban tragikus módon eldöntötte a szabadságharc sorsát. Június 15-én Ivan Fjodorovics Paszkievics herceg, tábornagy parancsnoksága alatt mintegy 200.000 fős orosz hadsereg a duklai hágónál átlépte a magyar határt és benyomult Kelet-Magyarországra. Császári részről ugyanakkor 170.000 katona állt fegyverben a honvédsereggel szemben, melynek ekkori létszáma alig haladta meg a 150.000 főt. Agyúk tekintetében a magyarok 450 löveg felett rendelkeztek, míg a császári és cári seregek 1.192 felett. A bécsi hadügyminisztérium a kétbalkezes Weiden tábornagy helyett még május 30-án egy keménykezű új főparancsnokot nevezett ki magyarországi csapatai élére: az Itáliában a polgári lakossággal szemben rosszhírű, keménykezű báró Julius von Haynau táborszernagyot. Ami ezek után következett az a szabadságharc agóniája volt. E sötét fellegekkel terhes hónapok története még 150 évvel az események után sincsenek - sem historiográfiai, sem szépirodalmi formában feldolgozva. Igaz, szomorú tényekkel kellene szembesülnünk. Külpolitikai vonatkozásban Kossuth kormányát csak a Velencei Köztársaság ismerte el. A liberális Frankfurti Parlament, amelytől a magyar kormányzó politikai és egyéb támogatást remélt, belefáradt eddigi tevékenységébe, és június 16-án kinyilvánította feloszlatását. A nemzetiségiekkel való kiegyezési törekvések igen csekély eredménnyel jártak. A Román Légió csak papíron alakult meg. A szerb felkelőkkel való tárgyalások végül is zsákutcába torkolltak. Az erdélyi szászokat vezetőjük, Stephan Ludwig Roth május 11-i kolozsvári „hűtlenségi per” során történt kivégzése véglegesen elkötelezte a bécsi udvarnak. Belpolitikai vonatkozásban (jóllehet a június 6-án a kormány által az orosz betörés hírére meghirdetett honvédő háború egy-két napra ismét eggyé kovácsolta a pártokat) folytatódtak a belharcok és áskálódások. Május 31-én Debrecenből ugyan a kormány visszaköltözött Pest-Budára, de az orosz csapatok betörése hírére július 8-án Kossuth és kabinetje kénytelen székhelyét Szegedre helyezni. A honvédsereg ugyanezen időben még talpon állt. Harcolt. Sőt, Görgey a Vág vonaláig szorította vissza a császári csapatokat, de Zsigárdnál június 16-án csatát veszített. Tizenkét nappal később Haynau gránátosai szétszórták a Pöltenberg tábornok 60
