Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Cs. Gyímesi Éva: Késői modernitás (Kisebbségek a globalizáció sodrában)
teljesebb vállalásával úgy érzem, hogy — akárcsak a homéroszi invokációkban vagy a zsoltárosok fohászaiban - nagy ívű, eró't gyűjtő' lélegzetvételre van most szükség, hogy felszabaduljon a beszédnek egy olyan fajtája, amely a legmeg- kopottabb vagy igencsak lejáratott szavaknak is visszaadhatja a hitelét. Meglehet, hogy - amint egyik legkedvesebb erdélyi íróm, Láng Zsolt mondotta nemrég - valójában ismét nyelvújításra lenne szükség, elkerülendő' azokat a visszatetszőén ideologikus sztereotípiákat, amelyek immár évszázadok óta meghatározzák nem csupán mondatainkat, de egész életünket... Irodalmár létemre sincs ehhez elég fantáziám. És nincs időm sem, bár gyötör a sürgető idő: tennem kell valamit, mégpedig szavak által, mert egyébként oly szegény vagyok mindenféle más eszközökben. Ha nem találunk is ki új szavakat, a régiekkel kell valamit kezdenünk, hogy tett- értékűek legyenek, mint a bibliai játék. Nem tudok németül, de egy frissen tanult, kifejező szó a minapában nagyon megragadott. Teológus kolléga mondta: a prófétai irodalom német interpretációiban kulcskifejezés a Wortereignis, ami magyarul így fordítható: Igetörténés. Mert a prófétai szó nem puszta szó, hanem cselekvés, mely maga is cselekvésre indít. Az Ige által történik valami. Olykor csodák történnek. Ma is csodákra lenne szükség. Mert amit a világban látok, vagy látni vélek, s amit legszűkebb környezetemben, a mi társadalmunkban is tapasztalok, — mint látták — elég sok okot ad az aggodalomra. Olyan félelmekre, melyeket — bár hivatásomnál fogva is hiszek az ember képességében, hogy változni tud — olykor nehezen tudok ellensúlyozni a realitás szintjén működni képes pozitív történelmi folyamatok lehetőségének elképzelésével. Még kevésbé egy olyan meggyőződéssel, hogy az értelmiség ilyen folyamatok gerjesztésére, a jövőnk befolyásolására képes lenne. Most mégis a szó hatalmába vetett hitbe kapaszkodom. Nem, nem hiszek abban, hogy ma az írástudó, az értelmiségi dolga, hogy visszatérjen a bizonyos korokban oly egyértelműen vállalt, „prófétainak” nevezett szerephez. Újra és újra Babitsosai érzek, s egyszersmind vele vitatkozom. Babitsosai érzek, amikor Jónásban önmagát ironizálva, nevetve rója a Jónás könyve sorait: úgy minősíti groteszknek a magyar irodalomban kanonizált írói szerepet, hogy ezáltal — véleményem szerint — mintegy új időszámítást vezet be a magyar irodalom történetébe. Tőle, ettől a gesztusától számítom annak a szkepszisnek és alázatnak a korszakát, ahogyan a magyar értelmiségnek is viszonyulnia kellene közéleti szerepeihez, s magához a történelemhez. Hiszen mit ért akár a leghitelesebb, leghatásosabb költői szó is a huszadik századi történelemben? Meg tudta-e akadályozni a külső avagy belső okokra visszavezethető magyar történelmi katasztrófákat, az önsorsrontás folyamatait? Képes volt-e — egy mindenkori szűk eliten kívül — az emberi minőség és a szépség ajándékait társadalmi érvényű értékekként elfogadtatni? Ezekre a kérdésekre minden bizonnyal ma még rezignáltabban válaszolna a költő. De — talán bármennyire is indokolt lenne - azzal a legteljesebb alázattal és önfeladással sem tudok egyetérteni, ahogyan Babits másutt fogalmaz: „amit hoztál, csak annyira tied / mint a por mit lábad a szőnyegen hagy. / Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy / magad is, kit a holtak lépte vet.” (Csak posta voltál). Milyen mutatós volna e verssorok 43
