Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)

- Gyönyörű vagy Héró, szebb, mint az istenek, szebb, mint a tenger csillogása. Szeretlek. Ha enyém leszel, mindenem neked adom, a szemem, a szájam, a karom, a lábam, a vesém, a májam, és tiéd lehet a szívem is - mondta a velenceiben a nagyapa meséjét megsarkantyúzva a képzelet.- Leandrosz, oly forrók a szavaid, hogy a kősziklák vízzé válnának tőle, Leandrosz, a te szavaid bűnre visznek engem. Holott én nem lehetek a tiéd sohasem.- Ha színleg nem, hát titokban légy a hitvesem, mert nem élhetek nélküled, mert mindörökké a tiéd vagyok.- Csak éjszaka láthatnál, szerelmem, csak az éj leple alatt jöhetnél hozzám, de hogyan is juthat valaki egy éj során Abidoszból Szésztoszba...- A tengert átszelem érted - válaszolta Leandrosz. - Mikor leesik az este, s mindent befed a sötét, te menj a templom tornyába és gyújts fáklyát. Én ezt a fáklyát fogom követni, s elérlek majd minden este.

Úgy lett, ahogyan Leandrosz mondta. Mindennap, amikor beállt a sötét, lement a partra, s várta, hogy kigyulladjon a fáklyafény, s amikor a tenger felett a világ átcsillogott, ő levetette ruháit, a fejére kötötte, s átúszta a tengervizet.

Ekként volt ez a nyár minden napján és a koraősz napjain is. Amikor a hideg évvége jött, a szél erősen mardosott bele a tengerbe és a víz is áthidegült, Héró nem tudott lemondani a szerelemről. Ezen az első hideg-szeles napon is fényt gyújtott a toronyban, az ifjú pedig belevetette magát a halhideg vízbe, s úszott át, ahogyan máskor is. Nézte a fényt, a láng jobbra-balra rángatózott, gyerünk, gyerünk - mondta magának, s nekierősített, most megint fölnézett, s a fényt immár nem látta, a huzat kicsavarta a fáklyából a lángot, vaksötétbe hullott a túlpart. A víz egyre vadabbul rázta fedelét, a hullámok embernagyra nőttek. Leandrosz erővel lökte magát előre, de a víz és a szél örökösen ellene dolgozott. A szoros maradék harmadát már élettelenül tette meg. A diadalittas hullámok másnap reggel vetették ki testét a partra, éppen a templom alatt, ahol a lány még mindig az ablakban állt. Nézte a vizet, látta a sötét csomagot, amit kivetett, látta a kezeket és a lábakat, s valamit az arcból is látni vélt, s akkor mondta, most odarohan, mert az ott az ő Leandrosza, hogy neki mellette kell lennie, de most nem használta a lépcsőket, nagyobb volt annál a sietség, az ablakon vetette ki magát, s halálra zúzva érte el a földet.

A velencei mindezt elmesélte magában, végig a legapróbb részletekig. Éppen látta a sziklát is, ami alatt a két szerelmes egymásra talált. A sziklákon szétmorzsolt testek vére és bőre egymásra ragadt, nem lehetett kiolvasni, melyik volt Héró és melyik Leandrosz. A görög istenek szolgái itt vakarták őket össze, hogy gazdáik birodalmába szállítsák testüket.

* * *

Míg a velencei gondolataiban a legendák szerelmesei hullottak darabokra, a tenger fenekére és oldalára valódi testek voltak odakenve, csontok és húsevő halaktól megcibált testek. A víz olyan volt, mint egy hatalmas temető, amibe élve hullanak bele a népek, hogy a mélyre csurogva a tengeri szörnyek asztalára pottyanjanak. Tengerészek és kereskedők, zarándokok és utazók, messzi földekről érkezők, s a közeli városok lakói hevernek besózva a víztől, mint a disznósonkák.

15