Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Kalász Márton: Holt kert; Pavane (versek)
Kalász Márton Holt kert Élve ez sem: a kis lappangó fa. Szépít ilyenkor távol egy világot, amely nekünk - itt lent: lehet szép. (Megcsaltuk, mondták, a szemet. Magad ma elmédet, más e kedvét is. Gátlóvá vontuk a messzeséget.) Mintha az illat, amelyet onnan - most tárt lelkifolyosó, méznek átröptet egy fuvallat, írva akár az üde rombolás kedvezményében: nem volna ihlet. Majd a titokzatos megtévesztés hálója vonná be személyed, elpártolna lopva egy érzék tőled. Megpendült az ép foglalat mérték, hogy bárhol mi kihordozható. Képzetünk: épp nem hordozható ki semmi. Lehetne távlatunk annyi közelség, fáztunk néhány lépésre a kígyózó fától. Gyermek, fékezve bölcsességében e torz kő is, s hogy ebben volt kényes megtorlani - tehet éberré alkunk: nem ridegebb lelkűiét, ma kiforgat. (Abban, ami mértéket ad, már a botránkoztatás vonzata kényesebb.) Pavane Hogy valamit nem jól csináltak - zúdul hirtelen a rejtett vízöntőrendszer felhőszakadása a tisztás közepén álló pávánkra: legjobban a látogatók tömege ernyedt meg. Akár az univerzum derűs csarnokában vétett volna el valaki váratlanul tragikusan egy gombot. Én?, érzi-e a látogató, melyik építmény felhős zárfalára nézhetne föl. Sértetten az égre, ijedten hiába néz: épp hol Isten s valamely szolgálatos kerub képe villan el magyarázkodva a víz-rés mögött. Lent a páva révült gyámolatlanságban s némaságban vár; nem lehet látni, szívdagály szoríthatja máris így: tudatos földi rémület, amely csak halandót érhet? Ilyen pompába épült lénynek nem sajátja. S amit égi kert közepén kiválasztott jelenség ma sem érdemel. Más e szolgálat, más itt, rettenetes vétségeinkben is, a halál. 1
