Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Varga Zoltán: „Az én kölköm, az én folytatásom”
Amiként talán erre az egészre is. Mármint erre a túlméretezettnek tetsző bevezetőre. Hiszen ami a két rokon témájú könyv szerzőit illeti, joggal tűnhet számukra a fenti gondolatmenet tárgyuk bagatellizálásának, holmi értelmiségünk egy részére többek szerint jellemző kötődésnélküliségnek, gyökértelenségnek, felelősségérzet-hiánynak, kozmopolita nyegleségnek. Holott bolygónkon napjainkban már végképp mindennel összefügg minden. Vagyis amit globalizációnak neveznek, akár gazdasági, akár technikai, akár életmódbeli folyamatokról legyen is szó, ide értve a „kényelmi” szempontokat is, tetszik-nem tetszik, feltartóztathatatlannak látszik. Legalább annyira veszélyt jelzőén, mint reményt keltőén, méghozzá a folyamat egyes részeinek egyenlőtlenségei és ellentmondásai miatt, nem egyenlő „terjedési sebességük” következtében. Gyorsabban az „anyagiak”, mint a „szellemiek”, a „civilizáció”, mint a „kultúra”, legfőképpen pedig az igények és vágyálmok, semmint a valóságos lehetőségek tekintetében. Amiért is az eredmény a fejlett, sőt gyorsulva tovább fejlődő és a fejletlen, az inkább nem vagy csak alig fejlődő világra való kettészakadás. Az előbbiekben a fényűző életmódot folytatók nem is oly vékony rétege mellett a viszonylagos jómódban (értsd: emberi módon) élők többségével, s az alattuk nyomorgók el- vagy mégsem egészen elenyésző kisebbségével, az utóbbiaknak a dúsgazdagok, vagy alulról nézve a mindenképpen annak látszok vékony rétege alatt a nyomorgók nagy többségével, az éhhalál szélén tengődőkkel - a gazdagon arató gyermekhalandóság ellenére is vészesen szaporodókkal. Amiért is, mint tudjuk, a két világ demográfiai tendenciái is ellentétes képet mutatnak - pontosan az ellenkezőjét annak, ami (persze bizonyos mértékig csupán) kívánatos lehetne. Azzal együtt, hogy a lemaradt fél- vagy inkább háromnegyed-tekén élők az omladozó gátak résein át tódulnak-tódulnának a számukra érdemen felül is álomvilágnak tetsző élen vagy csak valamivel előbb járóba. Embercsempészek által olykor gondosan álcázott kamionok rakterébe fulladva immár Afganisztánból, Sri Lankából, Bangladesből is. Voltaképpen „értéktelenebb emberanyaggal” kísérelve meg kitölteni a fogyó „értékesebbek” nyomán támadt űrt, ami valójában talán nem is űr, sokkal inkább mondható az ott élők tágabb és szabadabb mozgásterének. Hogy ne „életteret” írjak, minden félreértést elkerülendő. Elég magyarázatra szorul az „értéktelenebb” és „értékesebb” önmagában is. Megértetendő, hogy nem holmi biológiailag adott „alsóbb-”, illetve „felsőbbrendűség”-ről van itt szó, még kevésbé „fehérek”-ről és „színes”-ekről, mindössze kultúrabeli „másság”-ról, ami a jövevényeket eleve perifériára szorítja, hosszú időre beilleszkedésképtelenné teszi, s óhatatlanul az intolerancia kiváltójává válik. Végső fokon függetlenül attól, hogy ez a másság eltérő kulturális örökségként érkezik-e avagy génekbe zártan. Hiszen... de hát a lényeg most itt nem is ez, hanem hogy a „fogyás” tünete ma már nem sajátosan magyarjelenség. Elvégre nemrég olvashattam arról, hogy a hajdani neorealista filmekből jól ismert sokgyermekes és hangos olasz „mámmá” típusa immár a múlté, mivel egy körkérdés nyomán a hagyományosan „bambinós” Itália ifjú hölgyeinek nagy többsége az egy, legfeljebb két gyermek mellett vallott, nem kevesen közülük meg úgy, hogy egyáltalán nem is kívánnak utódnak életet adni - akkor is szimptomatikusnak tetsző, ha utóbb majd mégis többen és többet fognak szülni közülük, mint ahányan most így nyilatkoznak. Burány Béla könyve egyik írásának állítását tényszerűen igazolva, ámde a magam meglátása szerint nem biztos, hogy a szerző ezzel összefüggő reakcióját is egyúttal. Nem utolsósorban két cigány tárgyú példája esetében. Például amikor az öreg cigányasszony azzal kergeti el a fogamzásgátlást oktató védőnőt, hogy „ircsa csak a saját fajtáját!”. Hanem inkább az alábbiak olvasásakor: „Doktor úr! Hát nem lássa! Hát semmink sincs! .. Hát ez se légyen?!” Nem is annyira azért, mert az a bizonyos „semmink” talán éppen ezért nincs, hanem amiért a szerző ezt követően „önmagunk folytatásának legtisztább, minden társadalmi maszlagtól megtisztult, eddig legigazab- ban megfogalmazott” kimondását véli felismerni amögött a mondat mögött, miszerint: „Az én kölköm, az én életem!, az én folytatásom!, az én örömöm! ...”, holott akár 85
