Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Fehér Márta: „Bármi elmegy” (A tudomány a XXI. század küszöbén)

ma-megoldásokat jelentenek. Robert Ernst, Nobel-díjas kémikus így panaszkodik: „Még az ipar is, amely igazán erősen függ az innovációtól, csökkenti az érdekeltségét az alapkutatásban, és rövidlátó módon a rövid távú haszonra koncentrál. Vannak iparágak, amelyek, úgy tűnik, csak részvényeik pillanatnyi hozadé- kát próbálják maximalizálni, még akkor is, ha azzal csupán saját koporsójukhoz gyártják a szögeket.” (Magyar Tudomány, 1998/1., 76.o.) A rövidtávú gondolkodás, amely az egész világgazdaság működési mentalitását jellemzi, behatolt a tudományba és ellehetetleníti annak tudásintegráló, világképalkotó tevékenységét, ami a korábbi, paradigma vezérelte működésmód társadalmi szempontból is rendkívül fontos eredménye volt. Az ún. Nagy Narratíva előállításának a tudomány területén is egyre csökken a kutatási tevékenység jellegének és irányultságának fragmentálódásával s a paradigma vezérlés helyett eluralkodó profitvezérlés hatására.

A kutatót ma tipikusan nem a tudományos presztízs mozgatja — mint még az akadémikus tudomány korszakában az elődeit -, hanem a pénz és bizonyos kutatói rétegeknél ill. kutatói szint fölött: a hatalom.

A XX. század második felében ugyanis a politikai hatalom és a tudomány között sajátos kooperáció jött létre. Ebben az összefüggésben jelent meg az ún. szakértő' (expert), aki a politikai döntések legitimálásában játszik fontos szerepet. Mondhatnánk a politika a tudomány karizmáját használja fel saját legitimitásának növelésére. A politikus a szakértő háta mögé bújva fogadtatja el politikai döntéseit, azokat a tudományosan egyedül helyes döntésnek állítva be. Ennek eklatáns példáját láthatjuk most a hírhedt bős-nagymarosi Duna-gát problematika megoldása körüli vitákban. A kormányszakértőként felvonultatott tudósok és persze a laikusok, jó partnerek abban a játszmában, amelynek során a politikai döntést tudományos döntésnek állítják be. Olyannak tehát, amelynek egyetlen helyes és objektíve kijelölhető megoldása van, s ezt a szakértők feladata megtalálni, amibe a laikus, hozzáértés híján nem szólhat bele. Az effajta politikai játszmákban, ha a felkért szakértők között is nézeteltérés támadna, akkor sor kerül a politika/a kormány által kijelölt „valódi szakértők” kinevezésére. A politika és a tudomány, a tudósok testületé (ha nem is minden egyes tudós) abban érdekeltek, hogy a laikus közvélemény számára töretlenül fenntartsák az egységes tudomány, s az egyetlen objektív tudományos igazság ideálját, sőt, azt realizáltnak állítsák be. Ez a tudomány társadalmi-gazdasági és morális helyzetének legitimálásához is nélkülözhetetlen.

Az európai társadalmak szekularizálódásával, a XVIII. század végétől kezdve a tudomány tölti be a szekuláris abszolútum szerepét. Az egy istent az egy igazság váltotta fel. A tudomány a világi transzcendencia megtestesítőjeként lépett fel, abban az értelemben, hogy a tudományos tudás korpusza mint az objektív igazság foglalata transzcendens a társadalomhoz képest. A tudományos obejektivitás éppen azt jelentette, hogy az ismeretek transzkontextuálisak, függetlenek a társadalmi különbségektől, és mindenki számára, korra, nemre, társadalmi hovatartozásra tekintet nélkül, érvényesek, elfogadandók. Ez biztosította a tudomány számára a pártatlan döntőbíró szerepét a társadalomban. S ezáltal játszhatott emancipatorikus szerepet a társadalmi és ideológiai alávetettségek elleni évszázados küzdelmekben. A tudományos megismeréssel kapcsolatos legfőbb alapfeltevés az volt, hogy az igazság önmagában vett érték, jó, s a tudás osztályok, nemzetek és társadalmak fölött állva az egész emberiség javát szolgálja. A tudomány az igazság nevében lépett fel, az érzelem-mentes racionalitás mintáját követte, s a szubjektivitástól megtisztított, érdekmentes objektivitás, az elfogulatlanság példáját mutatta fel. A tudományos objektivitást a korábbi aka35