Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Sárkány Oszkár: Katona József versei

temetői romantika. Miféle titkot akar megtudni a halottól, az embertől, akit kísértetnek vél?

Ott álltam, közepén azon tanyának, hová nyúgodalomra vágy sietni minden Bús - rabigát nevetni-vetni Űr a Pórral ölében egy anyának.

A halálban az egyetlen közös anyát látja: íme a preromantikus költő. A most következő jelenet leírásához vette kölcsön Veit Webert. Az ősz alak port vesz kezébe, s a négy égtáj felé szétszórja: szimbolikus gesztusa a múlandóságnak.

Úgy van, por! rebegém magamba’, s békém elkölt napjaihoz repűle vérző emlékem, keserűn nyögé az érző szív: Mollim soha sem mosolyga nékem!

Ez a befejezés megdöbbentő. A temetői találkozás tehát nem nyújtott békét vagy nyugalmat, hanem csak felszította a keserű emléket. Katona nem oldja meg a verset, csak nyomorúságának okát közli.

* * *

A fényt és a magányt szerette. A magány állandó lelkiismeretvizsgálatra serkentette, a fény fölfelé vonzotta. Fényre szomjazott: homályos volt a század, melyben született, s a kör, melyben élnie adatott. Fényt keresett: ez jelentette a lelki nyugalmat. (...) A szerelem se más, mint küzdelem a fényért. A Tőrbeesésem című versében nevezi ideálját „Fényt-adott”-nak. Katona szerelmei nem életének mellékes kalandjai. Éppen ebben a kérdésben van a legtöbb félreértés, a legtöbb kegyes eszményítés.

A való, a szürke beteljesülés talán összetörné, a kétség, a vágy a boldogtalanság a csillagokig emeli. „Dölyfös kedves” az ő ideálja, a kacér Déryné, S. Molli, aki sohasem mosolygott rá, s az a titokzatos asszony, aki még emlékül küldött gyűrűjét is visszautasította. Világok, idők nyúlnak el a vágy és a cél között, de csak ezen a feszült távolságon pattanhat ki a költészet villamos szikrája. Panaszom című versében lephetjük meg a passzívan maradó érzelem s a csillagokat egybeölelő vágy csodálatos párbeszédét:

Olly csendes vala tisztesen égő indulatom tüze, mint a hült Temető, az éj gyászával betakart ölén:

Ámbár Láva futásaként a kínzó szerelem lepne is.

És nyugodt vagyok én egész szívvel, mint az igaz Rény - (...)

ámbár vágyaim olly mohok, mint a fergetegek dühe.

Katona hasonlatai mindig a lélek mélyére világítanak be, a nyugodt felszín alá. A vers formája, tárgya Berzsenyit, Csokonait, Kisfaludy Sándort juttatja eszünkbe - a hasonlat előbbre mutat. Ezt a szélvész- és lávaszerű szerelmet a kortársak közül nem ismeri senki, egyetlen költőnk rokona ebben: Vajda János.

(1941/42)

73