Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Szilágyi Gyula: Kegyelemkenyéren
Szilágyi Gyula Kegyelemkenyéren* A nőkbe zárt fájdalom J- 995 őszén, egy pénteki napon a férjem a késői vonattal jött csak haza. Letette a táskáját és azt mondta, hogy decembertől munkanélküli. 14 év munka után, ebből hat évet dolgozott Szentesen, egyszerűen megszüntették a munkaviszonyát. A vállalat La- josmizse mellett adott volna állást, csak hétvégeken járhatott volna haza, azt meg nem vállalta. Végkielégítést sem kapott, mert mindig féléves szerződéssel foglalkoztatták, de ez csak akkor derült ki, amikor bementem Szolnokra a központba a párommal és veszekedtem, hogy neki az a kis pénz igenis jár. Akkor mutatták meg a szerződéseket, amiket aláírt. Rendesen beszéltek velünk, azt mondták, hogy megértik a helyzetünket, de legszívesebben megfojtottam volna őket. Ismeri a férjemet, 108 kiló és akkora tenyere van, mint egy lapát, de most csak állt, leeresztette a vállát és nehezen szedte a levegőt. Féltettem, mert amilyen erős, olyan gyenge a szíve, csak a vonaton hazafelé mertem megkérdezni tőle, hogy miért nem szólt azokról a papírokról. Azt mondta, hogy aki nem írt alá, azokat már négy éve elküldték. Ismerős volt a kalauz, először azt hitte, temetésről jövünk, amikor elmondtuk, hogy mi a gondunk, csak legyintett. Lassan földönfutó lesz az egész ország - mondta és megszorította a kezemet. Tudtam, hogy vigasztalni akar, de amit mondott, az megütött. Harminchat éves a párom, én harminckettő. Két gyerekünk van, a lány tizenegy, a fiú kilenc éves. A házunk kész van, a Wartburg 10 éves, de alig használtuk, a garázsban is ponyva alatt állt, hogy ne piszkítsák össze a legyek. Öt hektár szántónk van, meg egy szép darab kaszáló, az öregek dolgoztak rajta, apám halála után pedig édesanyám napszámosokat fogadott. A teheneket maga fejte, a növendékmarhához, a hízókhoz, meg a tej szállításához van állandó emberünk. Gazda lánya vagyok, nekünk mindig volt földünk, apám mástól is bérbe vette a háztájit, ebből kaptunk indulópénzt, amikor elkezdtük az építkezést. Kiegyenesítettem a derekamat és megfogadtam, hogy mi nem leszünk földönfutók. Amikor leszálltunk a vonatról, a páromat leültettem otthon, elétettem egy üveg bort - először azt hitte, álmodik -, és elmentem anyámhoz. Aztán egy hétig majd minden este nála voltam. Látta, hogy nagy a baj, akart is segíteni, csak még nem tudtuk, hogyan. Végül is megállapodtunk. Két borjút kaptunk és két kocát. Úgy fizettük ki, hogy Laci dolgozott az állatok mellett - anyám portáján tartottuk a saját jószágunkat is -, de tíz hónapig csak fél napszámot kapott. Az első év így is nagyon nehéz volt: huszonnégyezret kaptam kézhez a növényolajnál, a férjem tizenhétezret munkanélküli segélynek, tizet a mamától, és a gyerekek után is adtak minden évben valami támogatást az önkormányzatnál. Viszont tizenhatezret fizetünk havonta vissza az építési kölcsönbe. Volt úgy bizony, hogy semmi pénzt nem volt a háznál. Laci reggeltől estig dolgozott a mamánál. Nem értette a paraszti munkát - bányászcsaládban született Nógrádban -, de azt mondta, hogy anyuka csak mutassa, hogyan kell, én majd csinálom. A mama ötlete volt a nyúl is. A borjúból másfél év múlva * Részletek egy tiszazugi szociográfiából. Az írás a „Közösen a jövő munkahelyeiért” Alapítvány támogatásával készült. 49
