Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Kudelász Nóbel: A szénrajz

Kudelász Nobel

A szénrajz

*

J^Jveken keresztül kínlódtam vele, megírtam legalább tíz különböző formában, más címeket adtam neki, megváltoztattam a cselekmény menetét, magamból kíváncsi öregembert csináltam, tudóst, professzort, fess agglegényt, visszavonult özvegyet, mindent; szerkezeteket próbáltam, kerettörténeteket találtam ki és vetettem el végül, mert fölöslegesnek vagy sutának bizonyult mind. Pedig célom mindig az volt, hogy jótékony lódításokkal olvasmányosabbá, élvezhetőbbé tegyem a történetet. Egyetlenegy magyarázat lehetséges arra, hogy ez miért nem sikerült eddig: a téma annyira önállósította magát, hogy nem engedett közel magához. Biztos vagyok benne, hogy nem képességeim korlátozott volta miatt nem sikerült az igazi történetet a maga egyszerűségében megírni. Van ez így.

De most eljött az idő, hogy egy utolsó próbálkozást tegyek. Ennyi még kijár nekem. Nem leszek öregúr, vagy egyéb, magam leszek, és a főhős sem lesz többé más, mint aki volt, nem egy német nevű egzaltált fiatalember, akinek zűrös szerelmi ügyei vannak, meg atlétatermete, hanem most végre az lesz, aki a valóságban volt: Ilona.

Ismeretségünk az egyetemen kezdődött. Történetesen mindkettőnk törzshelye egy Kőbölcső nevű kopott, pállott betonkocsma volt, valahol a város szívében. Találóan jegyezte meg Ilona egyik tartalmas beszélgetésünk alkalmával, hogy ez a kocsma vérrög a várostérképen, és ha igazán lenne szíve a városnak, eddig már megszakadt volna tőle. Nehéz időket húztunk le abban a városban, és joggal mondhatom: nincs szíve, mint ahogy talán egyetlen nagyvárosnak sincs.

Másodévtől Ilona fölvette a rajzot is a két meglévő szak mellé, és ezentúl ritkábban találkoztunk. Harmadév elejétől kezdve egy Csontváry-albummal flangált mindenhova, néha belenéztem én is, elemezgettük is olykor, Ilona a szakma, én a mondanivaló felől, korántsem kimerítő részletességgel. Tudomásul vettem, hogy neki Csontváry a fixációja, meg tudtam érteni teljes mértékben, mert nekem is megvolt a vesszőparipám, Borgesnél akadt be nekem a lemez, mindig magammal hordoztam egy novelláskötetét, és néha fölolvastam belőle Honának. Tetszett neki a könyv borítója. A férfi és nő baráti kapcsolatának lehetséges buktatóján akkor már régen túl voltunk. Még első évben vége lett, amikor egy koranyári estén magányunk tetőfokán egy utcasarkon egymásnak estünk, és egy csókkal kivégeztük a bennünk csírázó szerelmet. Maradt a tiszta barátság, semmi se érhetett föl vele, és senki se nyúlhatott hozzá. Más kérdés, hogy Ilonának mindig hirtelenhülye pasasai voltak, akik jártak vele egy ideig, de akik aztán féltékenységi rohamaik csúcsán rendszerint otthagyták őt, mert nem bírták a végén azt sem, ha hosszú, finom ujjaival kinyit egy verskö34