Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Pécsi Györgyi: „akármikor jössz, itthon van az isten” – A szülőföld mítosza Kányádi Sándor költészetében a hetvenes években

írta édesanyja halálakor: „veszítve szeretünk csak igazán, döbbenten” - elveszthető: nem eszmeként, hanem valóságként veszíthető el, anyagi, tárgyi formájában, emberiben pusztulhat, semmisülhet meg. Érzékeli a veszteségeket, a leépülést, a lassú elhalást és hazatérésével a védelemre szoruló, a gyenge mellé áll. Túllépett az idő a megjobbításról, megváltásról a megmaradás „maroknyi remény”-ére tolódott át a hangsúly. Öregemberek, málló falú, roskadozó templomok, iskolák, kiürülő házak, falvak szívbemarkoló életképeit, fájdalmas zsánereit írja ekkor (Öregek, Egy csokor orgona mellé, Nevükön kellene, Hát itt maradtunk megint, Öreg ének). A nyolcvanas években pedig egyre gyakrabban szólítja meg a temetőket, a sírokat: az élők helyett egyre inkább a halottak lesznek a valóságos otthon jelképei. Cs. Szabó László írja erdélyi útirajzában: „Az élők sokszor elfelejtik a holtakat, de a halottak hűséggel fizetnek a hűtlenségért... A kifosztott Erdélynek dúsgazdag maradt a temetője. Ahogy fogyott a földi kincs, úgy lett tündöklőbb a földöntúli.” A temetők szeretete, tisztelete ismét erdélyi sajátosság. Cs. Szabó jegyzi meg, ha külföldön temetőben sétálva magyar fiatalt látott, rendszerint erdélyi diák volt, akiknek első útjuk oda vezetett.

Kányádi Sándor költői világképében a hatvanas évek közepétől, második felétől erősödik föl a fenyegetettség- és vereségtudat, illetve a félelemérzés megfogalmazása. Ekkortájt döbben elemi erővel az erdélyi magyarságba az a fölismerés, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának rövid távú politikai manőverei visszafordíthatatlan és nem átmeneti rosszabbodást takarnak. Megkezdődik/folytatődik az erdélyi szászság és a maradék zsidóság tömeges kivándorlása, kivásárlása, s a magyarság exodusa, a sokszínű Erdély valóban multikulturájú talajának jóvátehetetlen kilúgozása. Magyarországon ugyan az újnépi mozgalommal egyfajta rétegérdeklődés is elindult, kezdetét veszi a fiatalabb évjáratok „székely-fölfedezése”, de mindez a hivatalos Magyarország arcátlan közönye mellett, mely a nemzetiségi kérdést belügyi kérdésnek tekintette - hálaként a magyar forradalom alatt és után a kádári restaurációval szemben tanúsított román lojalitás fejében. Az expanzív kisebbségellenes politika és a „magunkra vagyunk utalva” érzés meggyökerezteti a vereség-tudatot. A legyőzöttség kimondása azonban nem a kétségbeesés keserű vagy megkeseredett dacaként jelenik meg Kányádi lírájában, amire ugyancsak bőven volt példa az erdélyi irodalomban (Reményik, Makkai Sándor, Nyírő, Wass Albert, Erdélyi József). Hamvas Béla írja, ha az erdélyi ember egyet mond, szövevényes észjárásával mindig legalább kettőt gondol. Kányádi Sándor lelőni való optimista (ahogy Illyés nevezte a költőt) szemlélete, sugalma a tragédiákban sem elégszik meg a fájdalmak élveboncolásával. S egyfajta kétélű optimizmussal, kétélű kegyelmi állapotra való rátalálással nyújt vigaszt és méltóságos továbblépést (Fa, Noé bárkája felé, Hát itt maradunk megint, Emlék-virrasztó, vagy a Halottak napja Bécsben kozmikus-egyetemes teremtés-apokalipszisének ambivalens befejezése). A nemzetiségi népcsoport a szétszóratást teljesíti be, konstatálja a költő, csakhogy ebből a ténymegállapításból nem a nemzetha- lál-vízió konklúziót vonja le. Nem is a Dsida Jenő Psalmus Hungaricusából ismerős testvéri magyarság egymásra találását, az összefogás értelmét („Kezdem megszokni hogy a kéz / nehezen moccan kézfogásra / elmarad vidám parolája / s a tekintet semmibe néz // még szelídnek indul a szó / de már a mondat enyhén karcos” - Halottak napja Bécsben), hanem a létező értékek, az életek,

19