Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Fehér Zoltán: Kökénybokor (Harmath Lajosné – Schon Mária: Bäumelein-Träumelein)
Fehér Zoltán Kökénybokor Schön Mária - Harmath Lajosné: Bäumelein-Träumelein K _*zép ajándékot kapott Hajós népe 1998 karácsonyára a sváb lakosság betelepülésének 275. évfordulója alkalmából. Most jelent meg ugyanis a Bäumelein- Träumelein című kötet, amely az alcím szerint a falu népének mondókáit, dalait és játékait tartalmazza. Ennek alapján egy tisztán gyermekfolklór gyűjteményre gondolhatnánk. Valójában azonban ennél gazdagabb a tartalom. A 209 lapos, puhakötésű, színes fedelű könyv címlapján egy régi hajósi karácsonyfa látható, amely azonban éppúgy nem fenyőfa (hanem kökénybokor), mint ahogyan 100-150 éve még a magyarság sem állított fenyőfát Jézus születésnapján. A fenyőfa-állítás szokását mi a múlt század közepén épp a németektől vettük át, akiknél ez már régebbi szokás volt. Talán a hajósiak ősei ismerhették azt eredeti hazájukban, a Svábföldön. Ha ez igaz, akkor jelképes értelműnek látom a „kökénybokor-karácsonyfát”. A Sárköz peremére érkező svábok itt nem találván fenyőfát, helyette azt állítottak karácsonykor, mint az itt talált népek. Gaál Károly, a bécsi egyetem magyar származású néprajzos professzora a „Burgen- landtól Új-Zélandon át a magyarországi svábokig” című írásában (Világfa 1992.) szól a katymári és császártöltési kutatásairól. Itt elmondja egy élményét, amelyből messzemenő következtetéseket von le. Amikor német egyetemistáival Császártöltés felé utazott autóbusszal, olyan homokviharba („keceli eső” vagy „kun eső”) kerültek, hogy az orrukig sem láttak. Nemcsak az iijú egyetemisták, de az 1720. körül ide érkező svábok sem láthattak eddig efféle természeti jelenséget. Az egykori bevándorlóknak ezt tudomásul kellett venniük, alkalmazkodniuk kellett a homokviharos, mocsaras, árvizes tájhoz. A geográfiai adottságok, „a táj ereje” volt az, ami hasonló életformát, gazdálkodást, épületeket hozott létre Új-Zélandon és a Duna-Tisza közén. A Kalocsa környéki svábokat - mondja Gaál professzor - házaiknak alaprajza, kedvenc ételük, a birkapaprikás, kalocsai hímzéses népművészetük, s táncaik egy része alapján „ma akár németül beszélő kiskunoknak is nevezhetnénk”. De térjünk vissza a hajósi kötethez. Hátlapján Umenhoffer Pál naív festőnek egy hajósi parasztcsaládról készült festménye látható. Ha nem tudnánk, hogy ez egy sváb család, bízvást alföldi magyaroknak gondolhatnánk őket. Egyébként a könyv sok fényképén kalocsai népviseletes kislány néz ránk (24. 35. lap), de akad vitézkötéses nadrágos, pitykés mellényes férfit ábrázoló fénykép is (112. lap), amelyen csak a csizma helyett papucsba bújtatott láb árulkodik viselője nem magyar voltáról. A könyv szerzőpárosa Harmath Lajosné a hajósi általános iskola nyugdíjas tanítónője és Schön Mária a kalocsai Szent István Gimnázium szintén nyugdíjas tanárnője. Harmathné felvidéki kitelepített magyarként érkezett a háború után Hajósra, s mint .jövevény” friss szemmel látta meg a falu sajátosságait. Évtizedeken át szorgalmasan gyűjtötte sorstársainak és a helybeli sváboknak a népi kultúráját, állandó és sikeres résztvevője volt az országos néprajzi gyűjtőpályázatoknak. Schön Mária viszont tős88
