Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)

világban olyan események, „melyeknek nincs meg helyük az időben”, tehát olyan események, „melyek túl későn jöttek, mikor már az egész időt felosztották, szétszedték, szerteajándékozták, s ők valahogy hoppon maradtak, behozhatatlanul, a levegőben lógva, otthontalanul és tévetegen”.

Hogy Schulz két kötete elbeszélőjének (elbeszélőinek?) szövetségese, ellenfele, harcostársa és kártevője (mikor hogy) az Idő, arról majd másutt essék szó. Itt a tények- események felosztást kell egy kissé végiggondolni. Árulkodó a szóhasználat, annál is inkább, mivel a schulzi fölfogás szerint a helyére került, a név által létező szó legalábbis az „ős”-történet, Hamvas Béla szavával: a primordiális kor, a mitológia egy darabja, önmagánál több lehet, jogaiba visszahelyezve sokrétegű jelentéssé válhat az értelmezés során. Annál is inkább, mivel a tények szabályos sorozata, egymásutánja ki- kezdhetetlennek tetsző Rendszert alkot(hat), az elbeszélésben az egymásutániságot szavatolhatja, a „folytonosság”-ot biztosíthatja. így az elbeszélés olyan kerek egész, amelynek egyértelműen van kezdete és vége. Csakhogy ez az elbeszélés pusztán „közönséges tények”-ből tevődik össze. Esetlegességére döbbent rá az olyan események fölbukkanása, amelyek nem illeszthetők e magabízó rendszerbe, nem felelnek meg a tényekkel szemben támasztható követelményeknek, azoknál egyszerre többek és kevesebbek, semmi esetre sem „szürké”-k, kiváltképpen nem képesek a más tényékhez vagy eseményekhez való hasonulásra. így lét-helyettesítésre sem alkalmasak, nem „reprezentációk”. Ebben az összefüggésben derülhet fény az elbeszélés „kétvágányú - ságára”, amely valójában „párhuzamos idősíkok” formájában tárul föl. Az elbeszélés mögött rejtőzik egy másik elbeszélés, amelynek státusa lehet talán kétséges, bizonytalan, „illegális”, mégis: a linearitás elvével nem értelmezhető, a sok apró „pozitív” tényhez nincs bizalma, az elbeszélés szabályosságát megtörni látszik, a tényeket nem tartja tiszteletben, más egységekkel, más jellegű eseményekkel dolgozik. Ennek következtében a világos, áttetsző, némileg leegyszerűsített világrend iránt érzett hitben megingat, a jól elrendezettség iránt kétségeket ébreszt. Egyáltalában: az elbeszélésnek nem kizárólag egyenesvonalúsága után teszi ki a maga kérdőjelét, hanem az elbe- szélőnek/elbeszélőknek pusztán szubjektív, rész szerinti igazságát, korlátozott kompetenciáját ismeri el a „tények” világában, a képzelet jogát hangsúlyozva. E kettős osztatú történés-sorban vitahelyzetbe kerülnek egymással az időt maguk között felosztó tények és e felosztás jogosultságát el nem ismerő események.

Itt azonban szükséges egy kitérő. Schillernek a föld felosztásáról szóló verse (Die Teilung der Erde) eléggé ismert ahhoz, hogy részletesebben idéznem kellene. Azt emelném ki, hogy az istenek között, az ideálvilágban honos, otthonos poéta hontalan a földön, hiszen ott semmi sem az övé, „die Welt is weggegeben” (A föld szétosztva)', Der Herbst, die Jagd, der Markt is nicht mehr mein (nem enyém többé az ősz, a vadászat, a vásár). Amit valahogy akképpen is értelmezhetek, hogy a földi néven nevezett jelenségek elkeltek, a hétköznapok tárgyainak gazdája akadt. A poétát Zeusz mennyboltja várja, ott élhet. A német klasszika fordulóján (1795-1796) született és e klasszika programját szolgáló folyóiratban (Die Horen) publikált vers messze túlmutat anekdotikus eseménysorán. Egi-földi, költői-reális, ünnepi-hétköznapi végleges szétválását tanúsítja, a költő(i) nem evilági, hiszen az ideáloknál, az ideálokkal időzik, a tények között nem lelheti helyét, ott semmi sem az övé, hiszen a földi javak (nemcsak a vagyontárgyak) már másokéi. Lehetne éppen költői lakozásra gondolni, ezúttal azonban a klasszika ideál-képzetét idézem meg erre a versre hivatkozva, azt, hogy a költő teremtett világa és a valósként elfogadott világ között jelentős a távolság. Talán ezt a fölismerést gondolja tovább Baudelaire és vele együtt a szimbolista mozgalmat megalapozó, majd kiteljesítő néhány költői nemzedék, amikor versbe szervezi a köl- tő/költészet megváltozott státusát, világhoz/reáliákhoz fűződő (v)iszonyának eseménytörténetét. Talán arról is lehetne szólni, hogy az „ideálszép” miként hajlik át ezoterikus üzenetté, amelyet csak a beavatottak foghatnak föl, méltathatnak jelentő57