Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)
Bruno Schulz a Lotte Weimarban előtti és a Kafka-elbeszélés utáni szituációban fogalmazza újra az antik mitologémának triviális-„modern” változatát, részint erőteljesen utalva a Kafka-szöoeg metaforáira, részint elidegenítve a Kafka-szöveg (közvetlenebb?) freudista utalásaitól, s ismét csak részint a Meletyinszkij által néven nevezett mese-mítosz felé közelítve, részint a labirintusi egzisztencia szenvedéstörténetének paródiájába szőve. Míg Kafka határozott kontúrokkal, szinte hangsúlyozva az elbeszélő objektivitását, de legalábbis szenvedélytelenségét, kívül marad a történeten, kívül marad a történeten, az expresszionizmus egyik alaptörténeteként szolgáló apa-fiú ellentétet mozgósítja az átváltozásban megnyilatkozó (goethe-i?) Steigerung de(kon)struálására, addig Schulz egyes szám első személye a perszonális elbeszélés meghittségével él, ám az átváltozást ő sem fölismert szakralizációs folyamatként láttatja, hanem olyan, kétséges (ön)ellentmondásos magyarázatként, amelynek bizonyosságához, egy elfogadható változathoz keresi, igényli az „igazságot”. Schulz két átváltozás-története nem cáfolata a Kafkáénak, legfeljebb vitaszövege, ám a Gothéének sem cáfolata, legfeljebb szétolvasása. Már csak olyan értelemben is, hogy sem nevelési/nevelődési, sem ellennevelési/nevelődési, „beavatási” regényről nincsen, nem lehet szó, hiszen a másik állapotba esés vagy (át)változás sem nem létmegértési, sem nem létfelejtési folyamat, cselekvési forma (vég)eredménye, hanem (mint volt róla szó) egy szakrális/szakralizálódási tevékenység/forma látványossá válása, dramatizálódása, illetőleg a szemlélők szembenézése a formák állandó változásának jelenséggé dimenzionálódó esetlegességével. Hiszen a schulzi „Wandlung” értelmezhető vízióként, a halódás és a halál között jelentkező, érvényes határvonallal nemigen fölvázolható tér képzeteként, amelynek leírható alakot az emlékező, a szemrevételező, az „értelmező” ad(hat). Minthogy Schulz elbeszéléseiben igen kevéssé érvényesül a hétköznapok logikája, és miként az általa értelmezett hagyományban, a valóság mitizálódok, mert a szó, a nyelv az elsődleges: „Aminek nincs neve, az számunkra nem létezik”; az írás, illetőleg az írás révén nyilatkozhat meg részint a „mindent magában foglaló mitológia”, a kezdet, részint jut(hat) jelentéshez az alapvető (emberi) létforma, amely a Wandlung, a Verwandlung tudatosulásakor válhat valóban meghitté és ismerőssé. Innen indulhatunk ki, ha az állandóságot sugalló, a Törvényt megtestesítő Könyv (Könyvek Könyve) szerepét vizsgáljuk a schulzi műben. Hogy itt megint Kafka-parafrázisról, netán felülretorizáló pastiche-ról (ezt oxymoronnak, de legalább paradoxonnak szántam), ellen-paródiáról van szó, ennek feltételezését talán joggal kockáztathatom meg. Előzetesen pusztán annyit, hogy mind a paródia, mind a pastiche (némileg) lefokozást jelent, jó- vagy kevésbé jóindulatú értelmező mozzanatot tartalmaz, a humorosba vagy a szatirikusba fordítását, olykor a groteszkbe transzponálását a komolynak, a hivatalosnak, a fennköltnek, az elfogadottnak, a tudatinak/szelleminek, a világszerűnek. Tehát: méreteiben kisebbé, jelentőségében helyivé (falusivá-kisvárosivá), pátosszal teliből lentebb stílusúvá, deretorizálóvá, nem egyszer alpárivá, a stílussajátosságokból a modorosságokat hangsúlyozva önmaga visszájává módosul az eseménysor, így (de)formáló szerzői szándék artikulálódhat a paródiában vagy éppen a pastiche-ben. Nem valamennyi felsorolt tényező egyszerre és együtt, hanem ezek változó együttese teszi/teheti élővé, az akár avulóban lévő „eredeti” műnél, írói magatartásnál időszerűbbé a lehetséges paródiát vagy pastiche-t. Kafka ugyan sosem ír olyan értelemben vett „ellen-ének”-et, mint például az egykori komikus eposzok alkotói, azonban műveinek lényegéhez tartozik a mítosz-befogadás, a mítosz olyan jellegű újraelbeszélése, amely részint az „eredeti” történet „történésének” irányába hat, részint a történetnek eleddig nem vagy alig ismert dimenzióit helyezi új vagy újnak ható megvilágításba. A Törvény (Gesetz) vagy A perben Josef K. számára obszcén rajzokat tartalmazó ,,törvénykönyv”(?), a per- rendtartás könyvet?), a szabálykönyv(?) sugallhat olyan jelentéstulajdonítást, miszerint Josef K. törvénytudatlansága nem engedi vele fölismertetni a Könyvet, az írást, a 55
