Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)
Fried István Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései) „A költészet: szavak közötti értelem-villámok, ősi mítoszok hirtelen újjászületése.” (Bruno Schulz)-L. t/ t/ -ban jelent meg a XX. századi lengyel irodalom szótára. A névmutatóból visszakeresve mindazokat a helyeket, amelyeken Bruno Schulz említtetik, nemcsak a „locus”-ok nagy száma lep meg, hanem az is, hogy egymástól távoli fogalmak, alakzatok, retorikai/stilisztikai eszközök, irányok szócikkében hol egy felsorolásban, hol (jóval többször) elemző-kifejtő formában fölbukkan a közhelyszerűen, ám nem teljesen ok nélkül lengyel Kafkának nevezett író neve, két elbeszéléskötete, utalás történik rajzaira, folyóirat-publikációira, nem egy ízben a Witkiewiczhez és Gombroviczhoz fűződő (irodalmi) kapcsolataira, e szónak nem pusztán személyes/élet- rajzi, hanem az esztétikai-világszemléleti rokonság értelmében. Allegória, expresszio- nizmus, levélforma, fantasztikum, folklór, gettó, groteszk, onirizmus, novella-ciklus, költői próza, pszichológiai problematika, a zsidó toposza - hogy csak (jó)néhányat nevezzek meg a szócikkek közül, amelyekben olykor egymásra utalva, ismételve, olykor kisebb-nagyobb módosításokkal beállítódik egy töredékessé kényszerült, ám jellegzetesen galíciai, közép-európai, XX. századi, „kísérletező” életmű az irodalomtörténet és a két háború közötti irodalomtörténések szimbolikus rendjébe. A Kafkával együttem- legetés (Kafkának fordítója volt) csak kis mértékben könnyíti meg a látszólag túlságosan nyilvánvalónak tetszhető besorolást egy bizonyos típusú (felületesen) mágikus realistának, másutt vizionárius-mitologikus prózát művelőnek minősített irodalomtörténeti alakzatba, ugyanakkor az unos-untalan Kafka vonzáskörében láttatott, Kafka generációs témáját újragondoló, a kafkai életmű ambivalenciáját az apóriáig feszítő életműnek éppen az a vonatkozási rendszere marad rejtve, amely a prágai német irodalom cseh/német hagyománytörténésében álló Kafkától messze téríti a lengyel kisvárost szimbólumként mitizáló, benne a világtörténéseket, aionok fordulását a hétköznapi lét tapasztalatává avató képzőművész/író útkeresését, „menekülését a sztereotípiáktól”, illetőleg mindazt, amit autotematikának mond a följebb megnevezett lengyel szótár. S ha a szócikkek szerint egyes Schulz-művekben a groteszk megformáltságban a szecessziós képiség és annak „deheroizálása”, illetőleg deheroizálódása mintegy előfeltételezi a jelenség ironikus átvilágítását, akkor az idő- és (meg)írásfelfogás egymásra vonatkoztatásában is föl-fölbukkannak a Kafkáéval rokon és a tőle eltérő (költői) világok átrajzolására utaló szerzői törekvések (például E. T. A. Hoffmann Homokembere egy motívumának folytatásos elbeszélés-traktátusba szövése-szövődé- se). Az viszont feltehetőleg valóban Kafkával rokonítja Schulzot, hogy hagyományos módon használt, poétika-könyvekben tárolt, értelmező szótárak által szavatolt narratológiai, műfaji, a modalitást illető fogalmaink újragondolására kényszerülünk; nála - szerinte - a Fahajas boltok című novelláskötet(?), novellafüzérf?), elbeszé- lésgyűjteménye(?) „önéletrajzi regény”, méghozzá: „Nemcsak azért, mert első sze52
