Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Németh István: Ima tündérlakért
van!”-jára a fölolvasó az előtte álló, színültig telt borospoharát megragadta, majd oly heves mozdulattal csapta a földhöz, hogy tartalmának felét magára löttyintette. „De a kurva istenit a világnak, nem tudja, hogy míg én fölolvasok, a közönség fogja be a száját!?” - ordította, ahogy a torkán kifért. Mindnyájan megdermedtünk, csak a kocsmáros nem, s mielőtt a költő a „közönségnek” rontott volna, Dudás Pista kitette a verskommentátor szűrét. Feri csak nagy nehezen csillapodott le, a kitessékelt vendég meg folyton bekiabált, a kocsmához való elidegeníthetetlen jogát követelve. Aztán mégis elkullogott az ivó tájékától. Csend lett kívül-belül. Mint egy kiürült felolvasóteremben. Pista tettvett körülöttünk, tekintettel ,jeles” vendégeire, röstellt figyelmeztetni bennünket, hogy a záróra ideje régen lejárt. Ehelyett azt találta mondani - az embernek akaratlanul jön a szájára a kötél emlegetése akasztott ember házában! -, azt találta mondani, hogy a kidobott vendég még nem alkalmazkodott kellőképpen a helyi szokásokhoz, mert még csak néhány éve él itt a faluban, különben topolyai. Vagyis a költő földije! A derék kocsmárosnak magyarázattal tartoztunk, hogy erre mért tört ki mindnyájunkból, most már Feriből is, az ellenállhatatlan röhögés. Hát azért, mert ennek a rendhagyó költői estnek egy szál, ám erőszakkal eltávolított vendége, a véletlenek csodálatos összejátszása folytán odavalósi volt, ahová maga a költő is! Immár Dudás Pista is velünk együtt kacagott, és attól fogva minden alkalommal, ahányszor csak betértünk kocsmájába, s szóba került ez a világirodalomban is egyedülálló író-olvasó találkozó.... * Átkelek a Verbászi út kőhídján, eszembe jut a „kastély”, föl kéne kapaszkodni hozzá a dombhátra, megtekinteni a romjait, s végiglegeltetni a szememet a „Hegyesi csata” jeltelenül álló színhelyén (a negyvennyolcas emlékművet tizennyolcban lebontották), de oda majd egy másik alkalommal kapaszkodom föl, s máris elhatározom, hogy nem az úton, hanem az ezzel párhuzamos szurdokon keresztül (öröm jár át már a „kaland” gondolatára is), s most egy percre lelassulok annak a háznak a sarkán a híd fölött, ahol múltkor egy idős asszony állított meg azzal, hogy bennem, akit először látott életében, édesapám alakját véli felismerni, ezen persze újfent elérzékenyedtem, ez hát a haza, ez is, ahol így vagy itthon, ilyen mélyen, sehol másott elő nem fordulható változatban és alakzatban, ahol ismeretlenekben is elevenen élsz, ahol mozdulatodban ráismernek őseidre. Épp a Lóger irányába folytatom az utamat, ahol az őseim a Tiszántúlról való ideérkezésük pillanatában megtelepedtek, mielőtt hozzáfogtak volna a faluépítéshez, az Első Numera házfalainak a fölhúzásához. Körülhordom a tekintetem a szelíd domboldalakon, ahol a mocsarak felett, a Bács-ér lápos területe szomszédságában sátrat vertek, ha egyáltalán voltak sátraik azokon kívül, amelyek a szekereik kasa fölé borultak. Itt volt tehát a szekértábor, a Lóger, itt hordták körül először az abszolút síksághoz szokott riadt vagy kíváncsi tekintetüket, az asszonyok itt raktak először tüzet a vacsora elkészítéséhez, itt fürkészték aggódva vagy reménykedve új fészkeik helyét, s alkonyat után itt kezdtek ismerkedni az égbolt csillagaival, a Fiastyúkkal, a Göncölszekérrel, az Esthajnalival, a Tejúttal, amelyek mintha mind helyet változtattak volna, helyet talán még maga a Hold is, amely vörös képével épp most bújt elő a szekicsi dombok mögül. Hogyan élhették át itt az 45
