Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Pomázi Petra: Negyed fordulat (Monostori Imre: „Borul a föld” – Kónya Lajos szerepei és költészete az ötvenes évtizedben)
hangsúlyozni, hiszen ha Nagy Imre 1953-as fellépése után a magyar (irodalmi) közéletben széttekintünk, azt tapasztaljuk, hogy az értelmiség politikát kiszolgáló részének feleszmélése, fokozatos szembefordulása a hatalommal, (kommunista szokás szerint is gyakorlott...) önkritikája tipikusnak mondható. Ráadásul - és ezt a szerző is bevallja - Kónya kivár, óvatosan vált hangot. „S végül, ami azután komolyan megkérdőjelezi Kónya Lajos 1953/54-es fél- vagy negyedfordulatának erkölcsi komolyságát, mélységét és költészeti, publicisztikai hitelét: az 1954-es megjelenésű új kötetében (Országúton - P.P.) újraközli a Sztálin halálára írt három búcsúztató versét. Ezt a tény nehéz irodalomtörténeti áspektusból kommentálni, mivelhogy itt alighanem egyszerűen arról van szó, hogy Kónya akkor még nem tudhatta (persze mások se nagyon), hogy a közvetlen nagypolitikában ki kit győz le. Jónak látta tehát, egyfelől az óvatos bírálat és az „önvizsgálat” hangjait megpendíteni kötetében, de szükségesnek tartotta a korábbi rezsim színen maradt képviselőinek is jelezni az irántuk csak árnyalataiban változó, változott lojalitását is.” (41. 1.) 1955-re a bizonytalanság fokozatosan szűnik az irodalmi közéletben, szemben a politikai visszarendeződési kísérlettel, az „írók lázadása” pedig követhető irányt mutat. Tart ez egészen a forradalom bukásáig, ami után az önbírálat veszi át a bíráló-attitűd helyét Kónya költészetében, hogy azután bekerülhessen a konszolidálódó Kádárkorszak által is megtűrt költők közé, az irodalmi élet irányításából ugyan kívül rekedve, de több, 1960 után megjelent verses kötettel és regénnyel. A Kónya életében sajátosnak tekintett jegyek innen nézve - nem is olyan sajátosak. Nehéz a Rákosi-korszakban egyéni döntéseket, egyéni sorsokat találni; pozitív és negatív kényszerpályák részesei lehettek a hatalom számára valamilyen okból fontos személyiségek. További nehézséget jelent a korszak vizsgálatában, hogy ez a kultúrpolitika nem művészi igényességéről híresült el. Esztétikai alapon vizsgálódni szinte felesleges a legtöbb alkotónál, és legfeljebb azt lehet megjegyezni, amire Monostori is kényszerül, hogy valóban szörnyűek ezek a versek. Viszont ezek az alkotások nem esztétikai szempontból érdekesek. De egy-egy költő „értéktelen” alkotásait is csak másokéval összehasonlítva lehet megitélni, így egy szerzőről írt kismonográfia a korszakra kevésbé világít rá. Egy ilyen összehasonlításban az is kiderülhetne, hogy Kónya néhány esztétikailag alig minősíthető műve ellenére a „fiatal Írók" tömegének talán egyik legszínvonalasabb alkotója volt, ezért is érthető a több évtizedes (1936-tól 1972-ig tartó) és 1956 után is létező működése; de azt is be kell vallani, hogy korántsem tartozik az ő költészete a XX. századi magyar irodalom élvonalába. Ennek ellenére Monostori Imre könyve hiánypótló, folytatandó sort nyithat meg; nagy lépés affelé, hogy a magyar irodalom ezen, módszeresen eddig kevéssé feldolgozott korszaka is tárgyilagos megítélést kaphasson: nem túlbecsülve érdemtelenül, de nem is téve úgy, mintha nem létezett volna, ahogy 40 évig az ösz- szefoglaló munkák egy része tette, másoknál pedig legfeljebb közhelyes megállapításai miatt sikkadt el a korszak érdekessége. (Limes Könyvtár, Tatabánya. 1998) Pomázi Petra 95
