Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - A XXI. század kapujában - Sándor Iván: Rocinante újra lovast cserél
jár-kel a magaskultúra világában is, ám ugyanakkor a szabadidőt felfaló tulajdonságával - akarva-akaratlanul — magát a magaskultúrát is elkezdi tömegkultúrává transzponálni. Ezzel a változással azonban nosztalgiák és illúziók nélkül kell szembenézni. Azok, akik a digitális kultúra szerkezetében az aggodalomra okot adó mozzanatokat észlelik, némileg azokhoz az udvari kisasszonyokhoz és lovagokhoz hasonlítanak, akik elsiratták a trubadúrokat és világvége hangulatot terjesztettek, amikor a várkastélyokban elhallgatott a lantszó, az énekmondó helyére pedig a felolvasó, majd az olvasó ember került. Ami pedig a regény forrás-szerepét illeti? Az epikai útbejárás nagy formaváltozásokon megy át. A változások mögött az emberi Én radikális átértékeló'dése áll. A változások a különböző régiókban megszülető regényeket egyaránt az igézetükbe vonják, ám nincs olyan mértékadó felfogás, amely valamiféle univerzális világregény, netán az epikai-nyelvi univerzalitás igényével lépne fel. A korszak emberi helyzetéhez lehatoló, és az élvonalban maradt dél-amerikai regény^ egészen más, mint például az élvonalba feltörekvő mai osztrák regény. És rendkívül jótékony hatású a különböző regényvilágok közötti szabad átjárás. Ezt a globalizáció és regionalitás természetes összekapcsolódásának példázataként említem meg. Engedjék meg, hogy ennek a gondolatkörnek a kiemelésére egy friss irodalmi vitára hivatkozzak. A vita Nádas Péter Emlékiratok könyve című nagy művének a nyugat-európai sikert követő amerikai elismerése nyomán lobban fel Susan Sontag és Balassa Péter között. Sontag asszony meglehetősen nervózusan mondott ellent annak az álláspontnak, amit viszont Balassa Péter aztán megerősített, miszerint az Emlékiratok könyve a sajátosan magyar miliője nélkül, anélkül, amit Nádas Péter Duna-parti, Pozsonyi-úti élete, budai, gombosszegi évei során magába szívott, azzá a nagy alkotássá érhetett volna, amivé lett. Balassa teljes joggal utasította el azt a felfogást, hogy egy mű a maga tágabb életvilágától élesen elütő alkotói termék. Ezzel, még egyszer, a regénynek mint forrásnak a szerepére akartam utalni. Arra, hogy mintául szolgálhat a helyi kultúrákból is sarjadó erők működtetésére a globális folyamatokban. Hölgyeim és Uraim! A regényíró sohasem beszél a jövőről. Ha például Kafka műveire úgy hivatkoztak, hogy azokban megelőlegeződik a soron következő évtizedek Holocaust-élménye, Gulag-élménye, az ember bogárrá változásának élménye, akkor elmondhatjuk, hogy Kafka erre egyáltalán nem törekedett. Kizárólag arra törekedett, hogy lehatoljon a saját kora alapjaihoz. Ebből az alászállásból hozott fel a talentuma messzire mutató érvényességeket. Tudjuk, a huszadik század végének legjobbjai többször is nekivágtak annak, hogy kidolgozzák a maguk ökonómiai-társadalmi-filozófiai prognózisait. A felgyorsuló história azonban sorra hozta a cáfolatokat. Ekkor elterjedt a különböző forgatókönyvek metodikája. És mit látunk? Egy felől olyan változásokat produkál az Idő, amelyek egyik forgatókönyvben sem szerepeltek. Másfelől olyan változatokat, amelyeket több forgatókönyv részleteiből lehetne csak összerakni. Amikor a regény halhatatlan szellemére hivatkoztam, arra gondoltam, hogy az új emberi helyzettel való szembenézéshez elsősorban talán nem a kiszámíthatatlan jövőt kell vizsgálni. Inkább, — aminek ebben a bevezetőben persze csak a vázlatát próbáltam megszer4
