Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)
mellyet én gyerekségem óta minden könyvek felett való könyvnek tartottam - ne szállj idegen kezekre, hogy megfertőztessenek, kigúnyoljanak halála után annak, ki előtted mindig tisztelettel hajtotta meg térdeit...!” S a felettük ott leselkedő végzet be is teljesedik Bunkóc2y táblabírón (Tassi Ede: Egy táblabiró mint nemzetőr - É 1848. II. 8. és 15. sz.), aki nem nemzetőri mivoltában vérzik el a hazáért a rác háborúban, megtér egy karcolás nélkül a becskerekl táborból - az életképíró gyilkos szatírájának nyila öli meg: a dührohamában kapott gutaütés végzett vele. Hatásos lenne itt befejezni e jellegzetes figura rajzaiból mozaikszerúen kiemelt és összerakott képet, de - bizonyítva a kor életében meghatározó szerepét - az 50-es években még mindig felbukkan az egyetlen divatlap, a Hölgyfutár lapjain. (B...s P.: Az én uram bátyám - 1850. 31. sz.: Boross Mihály: Az én József öcsém - 1850. 77. sz.; Vas Gereben: Levelek, mellyeket az én Matyi bátyámnak küldök - 1850. 101., 104. sz.; Boross Mihály: Két táblabíró - 1851. 66. sz.; Kelemen Mór: Vásári tréfa - 1852. 273. sz.; Bernát Gáspár: Egy kis tréfa a régi jó időkből - 1855. 258., 259. sz.) Hogy a szándékolt torzítások ellenére is hitelesen rajzolta meg a táblabíró viselkedését és gondolkodásmódját a sorsfordító napokban Boross Mihály (Uram bátyám 1. A forradalom előtt, 2. A forradalom alatt, 3. A függetlenség alatt, 4. A forradalom után - 1850. 9-14. sz.), azt valószínűsítheti korábbi viszonyulása az élet e jellegzetes alakjához. De tekintettel arra, hogy ez az életképe - a maga nemében egyedülállóan - 1848-49 egyfajta értékelését is adja, a forradalom- és szabadságharccal kapcsolatos írások csoportjában érdemes kitérni rá. A táblabírói Magyarország kritikája különböző módszerrel és hangvétellel a korabeli életképek legkülönbözőbb tárgycsoportjaiban is megjelenik; természetes módon következik ez a jelenségnek a társadalmi mozgásokban betöltött szerepéből. Elgondolkodtató, hogy a probléma az elsők között vetődik fel a bontakozó magyar életkép irodalomban már a 30-as években (sőt, ha a belső irodalmi előzményeket figyelembe vesszük, még korábban), és témaként jelen van a Hölgyfutár lapjain az 50-es évek közepéig. Még érdekesebb, hogy sem a figura rajza, sem gondolkodásmódjának megítélése nem változik az alatt a 20 év alatt, amelyben mégis nagyot fordul a világ. Kétségkívül oka lehet ennek, hogy a jelenség - mind külsőségeiben, mind belső lényegét tekintve - része maradt a korabeli valóságnak, de nagy valószínűséggel van egy irodalmi-zsurnalisztikai magyarázata is: az állandósult elemekből összeálló rajz olyan irodalmi konvencióvá vált, amely végig érdeklődésre tarthatott számot az olvasóközönség köreiben. Ezt a népszerűséget is felhasználta ki-ki írói alkata szerint, de nem egyszer találkozott a probléma megformálása a határozott politikai meggyőződésből fakadó irányzatossággal. A jelenség megkerülhetetlen voltát bizonyítja az is, hogy a legkülönbözőbb irodalmi programmal vagy ízlésirányzattal rendelkező szépirodalmi lapok (Regélő, Rajzolatok, Pesti Divatlap, Életképek, Honderű) közölték az írásokat. Igaz, hogy amíg az Életképekben vagy a Pesti Divatlapban sok névvel találkozunk, a Honderűben ezt a vonalat elsősorban Bernát Gáspár, az állandó munkatárs képviselte, de egy-egy írással jelen vannak mellette nem kisebb íróegyéniségek, mint Tompa Mihály vagy Jósika Miklós. A 40-es években egymás ellen folytatott ádáz, gyűlölködő harc ellenére úgy tűnik, ebben a kérdésben nagyon is közel áll egymáshoz a lapok ítéletalkotása: a parlagi lelkületű és életvitelű, a vármegyei táblabíró-politika mindenhatóságát valló és e meggyőződésben vegetáló nemesség gondolkodásmódja a fő kerékkötője minden ésszerű változásnak, társadalmi és gazdasági fejlődésnek. 75
