Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)

nemzet előtt, ha az egész társadalom képviseletében lép fel, s ehhez méltóan él és politizál.

De hogy valóban mozgósító erejű lehessen az egymást erősítő gazdasági, társadalmi, kül- és belpolitikai körülmények hatására meginduló magyar liberális reformmozgalom, az új és ésszerű berendezés követelését feltétlenül szükséges volt nyomós okokkal alátámasztani. Az egyik fő érv a mindenki számára nyilvánvaló anyagi haszon, a másik a korszellem által kényszerítőén követelt előrelépés szükségessége, a harmadik (különösen 1831 után) a jobbágyfelkeléstől való félelem.6 Ezek vezették el a reformpolitika alakítóit ahhoz a felismeréshez, hogy törekvéseiknek meg kell nyerniük a velük feudális osztályharcban állókat, s eredményezték a magyar liberális gondolkodás legsajátosabb vonását: az érdekegyesítés gondolatát.

Ez a gondolatrendszer nem a kiváltságok eltörlését, hanem a meglévő nemesi jogok (szabadság és tulajdon) kiteljesztését tűzte ki célul, azt, hogy a nép „az alkotmány sáncaiba emeltessék”. Horváth Mihály az 1842-ben a Tudomámjtár XII. kötetében közzétett írásában az európai gyors változások vezérfonalának tartja a népjog, az ember természettől fogva adott tulajdon- szerzési- és szabadságjogának egyre erőteljesebb érvényesülését.7

A liberalizmus eszmevilága elválaszthatatlanul összefonódott azzal a gondolatkörrel, amely a nemzetté alakulásban látta végső soron megvalósíthatónak az érdekegyesítés önrendelkezést, társadalmi egyenjogúságot, nemzeti önállóságot jelentő célkitűzéseit. Az erőviszonyok reális számbavétele is azt követelte, hogy minél több réteg legyen érdekelt a közösség gazdasági megerősítésében és politikai védelmében. Nemzetet kellett teremteni a nemesség helyébe, amelyet tagjai az őket egybekapcsoló jogok és kötelességek valamint a nekik egyformán biztosított szabadság miatt éreznek magukénak és védelmeznek.8 Ahogy „a nemesi nemzetnek a személyi szabadság és méltóság alapozta meg kollektív erejét és autonómiáját, a polgári elemek nemzeten belülivé válása elsősorban nem a rendhez tartozást (nem az elnyomó funkcióban való osztozást), hanem a személyi jogok elnyerését, a személyi méltóság tiszteletben tartását jelentette”.9

A magyar liberális mozgalom bázisa rendkívül heterogén volt, nemcsak hogy nem tekinthető egy osztály harcának a többi társadalmi osztály ellen, hanem a megosztó vonalak az osztályokon, sőt a rétegeken belül is húzódtak, s az évszázadok óta hagyományos hierarchiát új erővonalakkal tagolták.

A legnagyobb súlya a birtokos nemesség azon gondolkodó csoportjának volt, amely válságából a kiutat a tőkés gazdálkodásra való áttérésben, a feudális viszonyok felszámolásában kereste. A nagybirtokos és nagytőkés arisztokráciából, amelynek évszázados hagyományokon alapult összefonódása az európai arisztokráciával, már jóval kevesebb számban kerültek ki a reformok hívei.10 Közöttük találjuk azonban azt az iskolázott középnemesi réteget, amely céljainak elérését - a birtok gondjaitól való megszabadulást és

6 Uo. 64-65. 1.

7 Horváth Mihály: Az országtani teóriák eredete, kifejlése s gyakorlati befolyása az újabb Európában. In.: Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. (Válogatta és sajtó alá rendezte Pál Lajos) Bp. 1986.

8 Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején. Bp. 1982. 34-36. 1.

9 Kulin Ferenc: Nemzet és egyén. Adalékok a tudatközpontú nemzetfogalom meghatározásához. In.: Kulin Ferenc: Közelítések a reformkorhoz. Bp. 1986. 349. 1.

10 Gergely András idézett műve 73-74. 1.

62