Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Fried István: Aggodalom és remény (A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 – tanulmány)

Amennyire örvendetes, hogy az elektronikus médiumok mintegy összekötik a szlovákiai és a magyarországi érdeklődőt, oly mértékben kevéssé megnyugtató, hogy egyfelől lefelé nivellálódik a nyelvhasználat, másfelől a nyelvi modorosságok átvétele is zöld utat kap. A magam részéről mégsem itt látom a fő veszélyt, hanem ott, ahol Szabómihály Gizella: „Veszélyes (...) az a (...) tendencia, mely a magyar nyelvnek a nyelvhasználati színterek nagy részéről való kiszorítására irányul, s melynek következménye lehet a magyar nyelv presztízsének csökkenése, illetve a nyelvi leépülés. A mai szlovákiai magyar nyelvpolitikának és nyelvművelésnek ez ellen kell elsősorban aktívan védezenie.”

Molnár Imre a magyar nyelvű egyházak hányattatásait tárj a elénk. Régiónkban - mint ismeretes - az egyházak olykor nemzeti egyházként funkcionáltak, a román nemzeti mozgalom, sőt a dákoromán elmélet első prominensei között görög katolikus klerikusokra lelünk, a protestáns poroszokkal és a görögkeleti oroszokkal szemben a római katolikus egyház képviselte a lengyel ügyet, a hitélet tartotta össze a lengyelséget, sőt, a szlovák evangélikus lelkészek szervezték a szlovák emancipációs mozgalmat, teremtették meg a közép-szlovák nyelvjárásra építve a szlovák irodalmi nyelvet, majd a két háború között Hlinka páter mozgalma küzdött a szlovák autonómiáért a cseh homogenizáló törekvése ellen.(12> Az államfordulat után a följebb jelzett feladatok közül jónéhány az egyházakra várt, amelyek Csehszlovákiában „szabadabb szemlélet”-űeknek mutatkoztak, mint Magyarországon, mint Molnár Imre írja, rugalmasan reagáltak a megváltozott helyzetre, vállalták a közösségszervezést. „A gyakorlatban mindez a kommunikáció sokféleségében, a párbeszédre való készségben, az elíőtéletek könnyebb leküzdési képességében, valamint a közömbösség kiküszöbölésével egy koherensebb társadalmi aktivitásban nyilvánult meg.” Majd alább: „A szlovákiai kisebbségi egyházak gyakran váltak a különböző gyökerű és otthonú emberek és eszmék találkozóhelyévé, például felelevenítették a rég feledésbe merült cseh-magyar egyházi kapcsolatokat, keretet adtak a különböző világnézetű csoportosulások (Prohászka Kör, a Sarló, a szlovák DAV) együttgondolkodásának stb.” 1945 után az egyházakat általában visszaszorították, a kisebbségi magyar egyházakat különösen. Az egyházaknak a kommunista rendszerben történő üldözése így a közösségszervezés nagyon hatékony intézményétől fosztotta meg a kisebbséget (nemcsak ott, mindenütt), sőt, az egyházaknak olyannyira nem volt befolyásuk a történésekre, hogy amikor Róbert Pobozny „rozsnyói megbízott püspök és Pavol Jantausch nagyszombati püspök” fölemelte szavát „a szlovákiai magyarok ellen embertelen módszerek leállításáért", szavuknak semmi foganatja nem volt.

A szlovákiai hivatalosság azonban nemcsak a „szokványos” egyházüldözésben jeleskedett”, lehetetlenné tette a magyar nyelvű egyházi könyvkiadást és sajtót, 1945-ben betiltották a magyar nyelvű istentiszteletet, lelkészeket áttelepítettek, sőt, „a Szlovák Nemzeti Tanács 99. sz. rendelete értelmében” (..) „minden magyar nemzetiségű lelkészt szlovák etnikai területre kell áthelyezni.” S ha a magyar nyelvű egyházakra nehezedő iszonyú nyomás valamelyest enyhült is az idők folyamán, a kommunista rendszer hivatalos ateizmusa és egyházellenessége 1989-ig éreztette hatását. Sőt, „az egyházi hatóság magyarokhoz való viszonya a szocializmus időszakában a legjobb esetben is csak közömbösnek nevezhető”. Molnár Imre tanulmányának végén is felcsillan a remény, egy-egy szép példáját említi az oly szükséges ökumenikus magatartásnak, hiszen a megmaradásról van szó.

52