Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Sárándi József: Miért nem szagolom még alulról az ibolyát?

Sárándi József

Miért nem szagolom még alulról az ibolyát?

A

X képes beszédből kölcsönzött kérdésre egy rövid történettel válaszolok.

Nevelőanyám húga, Zsófi néni, zsenge leányságától fogva féktelen, kicsapongó életet élt. Ő volt a Simon család fekete báránya. Nem tudni, hogy öröklött hajlam (nlmfománia?) vitte-e rá a szabadosságra, vagy korán ízletes kóstolót kapott a testi szerelem örömeiből. Esetleg mindkét tényező közrejátszott nem hétköznapi magatartásának kiformálódásában.

Fiatal éveiben csinos alakjával, kedves modorával, szexepiljével kalandvágyó urak kegyencnője, kitartottja volt. Gavallérjai között akadt ispán, gazdatiszt, jómódú kereskedő, vékonyabb erszényű, de romantikus beállítottságú banktisztviselő is. Lakást béreltek neki, elegáns ruhákban járt, és hintón kocsikázott a karcagi utcákon, szórakozóhelyről szórakozóhelyre. Szépsége hervadtával igényessége is tovatűnt. Erősen inni kezdett, és válogatás nélkül elment mindenkivel, akitől pénzt kapott szolgálataiért. Amikor „megcsömörlött”, illetve elfogyott a pénze, kis motyó- val, egy szál ruhában állított be bucsai házunkba, a nővéréhez. Anyám, a húga alkalmi búnbánatát megtérésnek vélve, nem egyszer befogadta.

Zsófi néni - ruha, élelem s némi zsebpénz ellenében - mosott, takarított, ellátta az állatokat, gyomlált, kapált a konyhakertben. A magára mért penitencia alatt alázatos volt, figyelmes és szolgálatkész. Amikor azonban hónapok múltán rájött a happáré, a mehetnék - kutyából sosem lesz szalonna - az élő fába is belekötött.

Távozása előtt gyalázatos botrányt rendezett. Hisztérikus ordítozá- saival kerítésünkhöz csődítette az utca járókelőit, és amikor látta, hogy elegendő számú közönsége van, mocskolni kezdett bennünket. Szegény anyámat mozgó WC-nek nevezte, apámat közönséges kurvapecémek, engem pedig kis, piros pofájú fattyúnak, aki jóslata szerint akkora gazember lesz, hogy akasztófán végzi. A nyomaték kedvéért meg is átkozott, hogy beteljesüljön rajtam a jóslat. Nevelőszüleim fehérek voltak, mint a meszelt fal, és hénultan nézték hogyan vonul Zsófi néni, előzőleg gondosan összecsomagolt holmijával az utcára, s indul, ahonnan jött: Karcag felé.

Születésem óta arcomon viselem a növekvő tűzfolt Káin-bélyegét, és a „nagynéni” jóslata, átka is belém fészkelte magát. Féltem, és ma is félek, hogy valami jóvátehetetlent követek el valakivel vagy magammal szemben. Noha a Magyar Köztársaság kikiáltását követően hazánkban eltörölték a halálbüntetést, balsors-érzetem alig csitult.

35