Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Legenda Kolozsvári Grandpierre Emilről (összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

elmegy, sétál, uszodába megy, teniszezik, hazamegy, és ez az egy szó osztódás útján teleírja a száz oldalt.

Domokos M.: No, de miért írta ezt? Mert azt akarta ezzel érzékeltetni, hogy Mára! híg.

Gyurkouics T.: Amikor igazán közelebbről megismertem, Galsaival próbáltuk létrehozni azt a Sípos-társaságot, ami akkor nagyon kedves baráti kör volt, és még együtt ültek a különböző emberek. A legnagyobb ellentétekben is békésen Konrád Gyuri úgy, mint Csurka, Emil volt a charmeur. Megjelent, mindig valamivel későbben, mint a többiek, mindig egy festői sállal, elegánsan, körbepillantva élénk kék szemmel, valamilyen csinosabb pincérnő, vagy egy vendég irányába, előregöcögve, hajolva, kicsit nevetve, hogy halászlét érdemes-e enni, meg hogy egyáltalán, lesznek-e itt máma „hölgyek”? Szinte soha nem voltak. Természetességgel ő lett a nagy doyenje ennek a társaságnak, ami akkor a jó értelemben vett és idézőjeles „ellenzéket” jelentette, anélkül, hogy ez nyíltan valami politizálásba ment volna. Fiatalokkal, fiatalabbakkal egyáltalán nem volt féltékeny, vagy irigy, hanem inkább bíztató, inkább kedves, odahajló ember, ellentétben a kortársaival, vagy a fölötte járókkal. Minket főleg Márai érdekelt, aki akkor nem volt itthon, mert már nem lehetett, mert már a végét járta. Akkor ő egész röviden, finoman, rózsaszínen leesett pofazacskójával azt mondta: „Márai egy hólyag volt”, mármint ahogy polgár mondhatja ezt polgárra, és végtelenül nagyképűnek tartotta, és különállónak, és elvonulónak, ami ő, valóban, maga Emil soha nem volt.

Rácz Edit: Emilt már csak az élete alkonyán ismertem meg, tehát a hatvanas évek közepe táján jártunk föl Mesterházi Lajos bácsihoz, lévén, hogy ő nem volt mozgóképes, és nagyon sok magyar írót ott ismertem meg. Érdekes volt itt hallani a fiúknak a szavait egy kollégáról, hát az én számomra ő leginkább mint férfi maradt meg. Meg akart hódítani engem, és nagyon aranyos volt, mert hát tulajdonképpen az apám generációja. És nekem a legkedvesebb írása a Tegnap című könyve volt, egy kapocs volt tulajdonképpen, tehát úgy viselkedett, mintha inkább az én generációmba tartozna, és mint aki kijár a magáéból és tanulmányokat gyűjt. Nagyon aranyos volt, fönn volt a műtermemben többször, én is voltam nála, még főzött is nekem. Mondom, nagyon gálánsán udvarolt nekem, és akkor átcsaptunk egy kicsit abba, hogy akkor most ő nevel engem. Teljesen váratlanul voltak ilyen húzásai, hogy „most gyere be, nézd meg, ahol én írok. Hát itt rend van?” - mondom: nem, itt borzalmas rendetlenség van. - „Hát nagyon tévedsz. Itt vannak a céduláim, mindennek megvan a helye, és én pontosan tudom, nehogy rendet csinálj!” - Mondom, én nem akarok rendet csinálni, mint te bennem! Ugyanakkor úgy viselkedett velem is, mint hogyha ellenfelek lettünk volna, nagyon racionálisan, ugyanakkor teljesen váratlanul átcsúszott egy nagyon- nagyon gáláns, nagyon mély, nagyon emberi beszélgetésbe, s többször hangsúlyozta, hogy ő jógázik minden reggel és az ő tartása innen van. Úgyhogy mélyebb tudati szinteken való beszélgetéseink nagyon-nagyon kedves emlékeim, legalább olyan kedvesek, mint ahogy egy piros rózsát átadott nekem. Ja, és aztán sétálni mentünk sokat, ott a környéken, ahol lakott.

Domokos M.: Ő programszerűen sétált, nagyon szeretett sétálni, és közben beszélgetni mindenről.

Szósz Hát, a nők általában, a feleségem is azt mondja, milyen aranyos, kedves, elbűvölő volt, én meg ilyenekre emlékszem, hogy egyszer, amikor hozzánk jött vendégségbe, éppen Réz Palival volt rendkívül kemény ösz26