Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Margittai Gábor: Az igazság élménye (A személyiség, a műfaj és a megismerés problémája Babits Mihály esszéiben)

mi előadásokban7 szembetűnő az irodalomtudomány individualista, élmény-centrikus megközelítése, amelynek hátterében egy csak sejtetett intuitív módszer áll:8 az alkotási folyamatot nyomon követő szemlélet iránya, ellentétben Halász - és a második nemzedék - tárgyiasabb költészetfelfogásával, az értelmezés romantikus hagyományait és az éppen időszerű hegeliánus szellemtant követve, mindig a „belülről” „kifelé”, az objektiválódásé: „A legteljesebb lelki közlés valami megszabadulásfélét jelent, egy külső helyre való kivetítést. Amikor objektívvá válik az, ami bennünk a legszubjektívebb.”9 A tárgyiasulás folyamatában is a „belsőn” marad a hangsúly. Az irodalom középpontjában az írói egyénisége, az alkotó zseni expressziója áll, Babits ennek vizsgálatára szűkíti a tudomány feladatát, következetesen szubjektív vektorokat jelölve ki ezzel az irodalom szemléletében. Noha ekkor már szakít Taine pszicho- logizmusával, kijelentve, hogy „Az irodalomtudomány feladata nem az írókat, de a belőlük kisarjadt műveket vizsgálni.”10 Ugyanakkor: „Az irodalom lényege (...) a formai kritérium, az expresszió’’ - ami csupán az író életrajzi-lélektani, de nem az esztétikai személyiségtől való eltávolodást jelent. Az író-zseni az a szuperszemélyiség, aki individualitásának felfokozott kifejezésével az irodalomtörténet hagyományát, a változások ritmusát szabályozza: Babits irodalmi zseni-fogalma11 sokat köszönhet Schopenhauer voluntarizmusának, Carlyle heroikus géniuszának: a történeti váltások emberfeletti kulcsfigurájának és Nietzsche mindent átértékelő, a filiszter-apoka- lipszis reményében élő, úr-morálú übermenschének, ám ő sosem formál hőseiből olyan gigantikus és mitikusan elnagyolt szörnyeket, mint példaképei - visszatartja a rettegés a „veszedelmes világnézettől”: az etikus határtisztelet. A hiteles episztémé a (kultúr)történetiségben megalapozódó esztétikai megismerés, amelynek éppen a szubjektivitás ad kitisztult távlatokat: „A nagy írók önvallomásai többet érnek, mint a híres szaktudósok munkái”12; vagy: „az irodalom valósága még objektívebb valami, mint a tudomány valósága”;13 máshol: „a szeretet képesebbé tesz a megismerésre, még az elfogulatlan megismerésre is”.14 És mivel ez az egyéniség-felfogás már kezdetben problematikus, akár később a Halászé, aki Babitstól, úgy tetszik, nem csupán az individualitás feltétlen tiszteletét, esztétikai konstitúcióját, de aporetikusságát15 is elsajátította, nem csoda, hogy az életpálya során az apória csak árnyalódik, de nem oldódik fel soha. Az irodalom (és, mint majd látni fogjuk, különösen a líra) Babits számára - de az esszéíró nemzedék számára is - az ontológiai különbség közvetítője, egyszersmind az emberi lelkiség gazdagítója-értelmezője lehet: „Az irodalom az, mely egyedül lökheti tovább az emberi legbensőbb lelki életet.”16 A Magyar költő ki- lencszáztizenkilencben című esszében megjelenik a közvetítés történeti vetülete is: a költő „az, akiben nem alusznak az ősök”17, őáltala a lélek, a lelkiség anyaga: a múlt, az emlék a jelen felszínére törhet. Ez az irodalmi funkció messianisztikus árnyalatot kap az 1925-ös Új klasszicizmus felé című programesszében, amely a lelkiség újrafölfedezését, a lelkiségnek mint a szabadságnak és a felelősségnek a szépirodalmi megjelenítését, elemzését követeli, mert az adhatná vissza a Szellemi Kultúra tekintélyét, a naturalista törekvések ellenében. A fiziológiai analíziseket fel kell váltania a világteljesség lelki reprezentációjának, a modoros mechanikusságot a belső élet bonyolultsága felmutatásának. Az irodalomnak el kell mélyülnie, vertikális tapasztalatra kell szert tennie, hogy érzékenyebbé, beleérzőbbé váljon. Ezek már a válságkezelő-kritikusi individualizmus hangjai. A valóság kisszerűségétől és agresszivitásától elkülönülő metafizikus tér megteremtésében különleges szerep hárul a költészetre; az új klasszicizmus a teljesség- és/mint lelkiség-igény maximális teljesítését jelenti Babits értelmezésében. A költő nem szabadulhat önmagától. A lelkiséget garantáló világértelmezés az idegenség, az individuális kultúrtörténeti megőrzés maximaliz- musa, amely csak a sziget metafizikus klímájában érhető el, ahogy A Sziget nem elég magas című programversben olvasható: Az ínség/ tengere nő s el is önthet. Az emlék fennmarad, állván/ tűnt szigetünk tetején, mint kincses zátony a süllyedt/ Atlantisz vizein (...) Többet, örökké/ többet, amíg élünk! A sziget nem elég magas... A lelkiség77