Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!
dalban van. És a temetőben valaki fekszik. Valaki, akinek azt ígérted, hogy sohasem hagyod el. Voltál-e? Csend. SZINDBÁD: Ne vakarózz, kis sumír! Tehát ott fekszenek a csontjai, és üzennek a föld alól. A hús lefoszlott, nem lehet lecsókolni a koponyáról az ajkakat. A velő kiszikkadt, a hangszál elporladt, és mégis üzen. Szindbád erre megdörzsöli a fülét, megdörzsöli a szemét. Szindbád elérkezett ahhoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent megpróbált. Mindent, ami az életben kellemes vagy kellemetlen. Poprádtól Tokajig, és azon is túl, ahol a kurta farkú sült malac almát kap a szájába. Vitorlázott a messzi tengertelen tengereken, és érintett ismeretlen szigeteket... NŐI HANG (csábítón): Szindbád! SZINDBÁD: Hagyjál olvasni! Szindbád tehát volt gazdag, és volt szegény. Szeretett hajadonokat és érett asszonyokat. A legjobb borból ivott, és fillér nélkül is ődöngött. Volt hódítóan egészséges, volt beteg és szomorú. A haja egyszerre fehéredni kezdett a fél fején, és akkor bölcs lett Szindbád. De midőn a legbölcsebb volt, akkor is szeretett nagyokat kurjantani. Hol van az a nyár! NŐI HANG (visszhangként, selymesen): Hol van az a nyár? SZINDBÁD: Szindbád szeretett nagyokat kurjantani éjjel a borosasztalnál, a tánczene hangjainál. Hol van az a nyár! Szindbád látott halált, látott születést, szélütést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben. NŐI HANG: Szindbád, figyelj rám! SZINDBÁD: Nincs rá idő. Szindbád egyszer sírt is, pénz miatt egyszer... Gubó idegen közeledtét jelezve mérgesen felugat. Azzal a dühvei, amellyel kutyák esnek az egyenruhának. Rángatózik, feszül rugósán a kutyátlan póráz. SZINDBÁD: Hallgass! Gubó nyüszít, elhallgat. Lekonyul a póráz. Csend. Pár szerelmes madárfüttyentés. RENDŐR (kedélyes humorizálással, mégis kicsit harapósán): Jó napot, ki zavarja itt a védett madarak nászát? SZINDBÁD (nyugodtan): Én lennék az. De nem hiszem, hogy zavarnék, akár egy tollas lelket is. RENDŐR: Hát, nem tudom. A parkőr panaszkodott, hogy ön nap mint nap molesztálja a madarakat. Üvöltözik meg füttyög. Meg ilyesmi. SZINDBÁD: Már ne haragudjon, őrmester úr... RENDŐR: Törzsőrmester. SZINDBÁD: Törzsőrmester úr. Nagyon rég üvöltöttem én. Néha füttyentek, ennyi. RENDŐR: A pórázt látom, de hol az eb? Itt általában sok a kutya. De ma éppen nem találkoztam eggyel sem. Itt most nincs kutya. Puli meg pitbull sincs. SZINDBÁD: Kutya? Talán nincs, talán van. Talán éppen ezért hívom vissza, hogy legyen. Olyan ez, mint az emlék. Kutya-emlék. 14
