Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Tódor János: "Nem pisó ez, gyerekek..." (Életképek a pesti Harlemből)
Kishalász A Kishalász pultosa mostanában nagyokat köszön nekünk. Nyilván azt hiszi rólunk, hogy mi is smasszerek vagyunk. Itt akadtunk össze ugyanis nemrégiben egy fegyőr haverommal és munkatársaival. A tizenharmadik havi fizetést meg a ruhapénzt próbálták éppen elverni. A kese, halszemű kishalászos csapos nem győzött kiszolgálni bennünket. Sör, Unicum, Unicum, sör stb. Az idősebb Varjú, merthogy az ifjúbbik is ott volt, a rangidős smaszi eldicsekedett vele, hogy ő Nagy Imre akasztásánál is jelen volt. A fiatal Varjú hiába csitítgatta (Hagyja már abba apuka, hülyeségeket beszél!), nem tudta beléfojtani a szót. Aztán a börtönőrök serkenő bajszú, huszonéves Benjáminja, aki már csontrészeg volt, sírva vallotta meg nekünk, hogy ő bizony egy ismert rockgitáros zabigyereke. Utánaszámoltam, úgyhogy elvileg lehet benne valami. (Társai később magára hagyták, az utcán elaludt, és csak a detoxikálóban tért magához. Emiatt elbocsátották a testületből.) Elefántcsontparti Józsi Józsi, az elefántcsontparti, sír. Arca egy olvadásnak indult étcsoki Mikulásé. Az Egy falat, két korty borozóban megdermed a levegő, lehanyatlanak a poharat a garat irányába lendítő kezek. Zsibovits, a nyugdíjas műszaki ellenőr (ex-IKV) ritkás, ősz haját simogatja, halántéka lüktet, kiveri a veríték - Mi a fenét kell ilyenkor csinálni? — kérdezi a tekintete. A Hosszúnak becézett, kétméter három centiméter magas mozdonyszerelő (MÁV Északi Járműjavító), akinek az elefántcsontparti fiú a melléig ér, zavartan vigyorog. Vaskos mutatóujjának begyével a pohár peremét bizgatja, aztán egy hirtelen jött belső parancsnak engedelmeskedve odarántja a könnytől áztatott ébenfekete arcot fehér ballondzsekije cippzáros zsebére. Éppen a szíve fölé.- Ne csináld ezt, Józsika! Hát tudod, hogy szeretünk téged... Józsi-José szipogva mered az eléje tett rizlingfröccsre - ő volt az első színesbőrű, akit fröccsözni láttam majd véreres, ám csillog szemeit Zsigovitsra emeli.- Te mindig bantu négerezni engemet! Miért? Bántani én tégedet? Az öreg Zsigó a kocsma első számú törzsvendége. Ha esik, ha fúj, nyitástól záróráig itt áll a pulttól jobb kézre eső négyszemélyes, lakkozott könyöklőnél. Azért annál, mert az esik legközelebb a fémhúszassal működő játékautomatához, aminek az ex- ikávés a megszállottja, és Józsefváros-szerte egyik legnagyobb művésze.- Baszd ki Fatusi, már megint mi bajod van! - emeli föl kérges hangját a meglehetősen közönséges ember hírében álló Zsigovits, aki egyedüliként ebben a műintézetben olykor még egy-egy félhangos szellentés is meg szokott engedni magának. - Hát hívtalak én tégedet ide?! Ha nem tetszik a pofánk, sétálj haza a kurvádhoz...- Most már fejezd be, Feri bácsi, oké?! - lép oda az öreghez Laci, a göndörszőke pultos, hajdani négyszeres utánpótlás-válogatott focista. Elefántcsontparti Józsit két évvel ezelőtt láttam először. A Nagyfuvaros utca felől közeledett, egy hatvan körüli, kalapos, kiskosztümjéhez fekete horgolt kesztyűt viselő asszony karolt belé. A Kicsi presszónál megfontoltan tipegtek át a zebrán, aztán hosszú ideig nézegették a másik oldalon a vitrinben őrzött olasz irodabútorokat. Jósé állítólag az állatorvosira járt valamikor. Huszonhat évesnek mondja magát, de nem néz ki annyinak. Az, hogy miből (vagy kiből) él, itt lent, két méter mélyen az 56
