Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Tódor János: "Nem pisó ez, gyerekek..." (Életképek a pesti Harlemből)
Mintegy elvágyódását megállítandó, asszonyomat esténként sétálni viszem a Köztársaság vagy a Rákóczi térre, rövid, ám annál tartalmasabb túrákat szervezek a Keleti pályaudvar alagútlabirintusába. A Blahán pedig mindannyiszor ismerősként üdvözöljük, s ha éppen módunkban áll, néhány forinttal is kisegítjük, a lépcső aljában ücsörgő ügyeletes koldust. Üzletlakó Amikor éjjel háromnegyed tizenkettőkor leugrom munkaundoritisz ellen az Auróra utcai éjjel-nappaliba valami piáért, Üzletlakó éppen lapot oszt a feleségének. Hiába van éjszaka, az aszfalt okádja magából a nappal magába szívott rengeteg meleget. A közvetlenül a járdára nyíló üzletlakás ajtaja sarkig tárva. A félmeztelen Üzletlakó szájából ferdén csüng alá a spangli, füle mögé fésült, elöl már erősen ritkuló, zsíros haja a lapockáját veri. Negyven körüli, hihetetlenül sovány ember az Üzletlakó, bordáira mintha úgy feszítették volna rá a sárgásbarna bőrt. Asszonya arányos teremtés, haja lófarokban. Könyöke mellett, a fotel karfáján, becsukott, piros könyv, rajta fehér irkalap. Ebből gondolom, hogy írják a partikat. Hogy mit játszanak, azt már nincs pofám kilesni: bármennyire is lassan megyek el előttük, maximum nyolc-tíz másodpercig tudom szemmel kísérni őket. Csak annyit sikerül megállapítanom, hogy magyar kártyával foglalatoskodnak. Biccentünk egymásnak az Üzletlakóval, hiszen régi ismeretlen ismerősök vagyunk: naponta látjuk egymást, többnyire a Kiss József utcai borozóba, ahova ők tévét nézni járnak. Amikor elviselhetetlen a hőség, a járdára menekülnek, közvetlenül a fal mellé rakják a kárpitjukat vesztett foteleket. Ahogy lemegy a nap, oda ül ki kártyázni, nézelődni az Üzletlakó meg a felesége. És soha egy fölösleges szó. Alumínium járókeret Annyit dolgozik ez a szegény Gizi, mint a giizü - mondogatta éveken át a nyolcvanöt éves Mária néni a menyéről. Amióta megismertük, abból állt az élete, hogy reggel kitették egy székre a gangra, aztán ott levegőzött, „napozott” mindaddig, amíg a ronda tűzfal mögött el nem tűnt az éltető fénysugár. Akkor tudtuk meg, hogy meghalt, amikor Gizi, a güzü kitette a kukák mellé Mária néni alumínium járókeretét. Hogy még az elhasznált gyógyászati segédeszköz sem emlékeztessen a már régóta nyűggé vált öregasszonyra. Alattunk egy emelettel Avós néni tette el láb alól Avós bácsit. No persze nem a szó szoros értelmében, egyik pillanatról a másikra, hanem módszeres megfontoltsággal. Közel ötven évet vett igénybe a művelet. Az öregúr - nagydarab, bambán szelíd ember - naphosszat fel-alá mászkált a folyosón, Avós néni nem engedte, hogy a lakásban dohányozzon. Most meg mintha minket szemelt volna ki magának: immár harmadszor jelentett fel a házkezelőségnél, hogy beáztatjuk. Van-e élet a halál előtt?! - kérdezem szemöldököm összevonva tőle, miközben a csengőre tenyerelve rikácsolja arcomba, hogy menjek le azonnal és nézzem meg, térképet áztatott plafonjára a bennünk testet öltött Gonosz. 55
