Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Ferdinandy György: Az ingázás dicsérete
Ferdinandy György Az ingázás dicsérete M JL v^Lióta kétlaki életet élek a Karibi-szigetek és Közép-Európa között, és ennek már idestova tizenkét éve lesz, következetesen arra törekszem, hogy elkerüljem a hazalátogató idegenbeszakadt életmódját, ami a nyugati turista téblábolásával rokon, és ahhoz, amit én életnek nevezek, vajmi kevés köze van. Kezdve azon, hogy igyekszem itthon tölteni az év felét, de legalábbis négy-öt hónapot. Házam van a hazában, „tajszámom”, villamosbérletem. A Pethényi- közből, a Tüdőgondozóból, szűrésre idéznek - a Váci utca környékét és az amerikai szállodákat pedig csak hírből ismerem. Rendszerint az Ünnepi Könyvhét idején landolok, addigra befejeződik a vizsgaidény a trópuson. Az idén a MALÉV New-York-i járatával egyenesen a Vörösmarty téren, ahol a Kortárs sátra elé már ki volt tűzve a nevem. Másokat - mondják - megkínoz a jet-lag, az időeltolódás. Én ilyenkor, hazafelé jövet, észre sem veszem. A Könyvhéten sokfelé megfordul az ember. Dedikáltam Kőbányán, Hatvanban, Tokajon, Nagykőrösön, Debrecenben, még a Merlin Színházban is elmeséltem, hogy hol a hazája a hozzám hasonló szegénylegénynek, aki felcsapott Robinsonnak egy szigeten. Mire egy könyvesboltba, a Liteába is eljutottam, már csak spanyol- és francia nyelvű munkáimat írhattam alá, új könyvemből egyetlen példány se maradt. Ilyenkor a sikerről álmodozik az ember Nyugaton. Itt nálunk a kis példányszámra gyanakszik, vagy arra, hogy valami kültelki raktárban porosodnak a kötetek. A Könyvhét forgataga után az ember kifújja magát. Körbejárja a kiadókat, a szerkesztőségeket, megpróbálja beszedni az évközben begyülemlett kintlevőségeket. A barátokra csak ezután kerül sor, amikor már van miből meghívni őket, vagy legalábbis ki tudom fizetni a sörömet. Elsőnek minden évben Mikire, aki osztálytársam volt idestova ötven éve, ma pedig - hasznosat a kellemessel! - a háziorvosom. Leülünk a Fradi-vendéglőben, elmondjuk egymásnak a panaszainkat. Van belőlük minden évben, elmúltunk már húsz évesek. A családra csak ezután kerül sor. Apránként végigveszem őket: nem könnyű műsor, hol ez, hol az van vidéken, társasutazáson, a Balatonon. Én - nem utazom sehová, ha nem muszáj, és ezen karban csodálkozik a sok rokon. Az örök nyár honában, ahol élek, nem jár nyaralni az ember. Nem is igen lehet, tanári fizetésből, a nyúlfarknyi, kéthetes szabadságok alatt. Vasárnap ebédelni megyek anyámmal, paprikás krumplit, káposztás cveked- lit rendelünk, tejfeles tökfőzeléket. Csupa olyasmit, amit hiába keresnék a trópuson. Valamikor úgy képzeltem, hogy nyugdíjas úr, esténként be fogok ülni a Mátyás-pincébe, megvacsorázom, zenét hallgatok. Most, valahányszor csak arra járok, elriasztanak a glédában álló turistabuszok. 49
