Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium III. (7. rész - ford. Szenyán Erzsébet)
A XX. század második felének tapasztalatai megmutatták, hogy ha egy ország szegény, akkor egészen addig az is marad, amíg nem kap kívülről tőkeinjekciót. Vagyis mindenféle kilábalás nemzetközi részvételt feltételez — így volt ez a korábban említett ázsiai kistigrisek esetében is, ahol óriási mennyiségű külföldi tőke beáramlása tette lehetővé a gazdasági fejlődést. Ma a világpiacon kevesebb pénz van, mint amennyire bolygóméretekben szükség volna. A tőke viszont, mivel nincs belőle elég, természetének megfelelő módon oda fog áramlani, ahol azonnali haszonra számíthat. Minél szegényebb egy ország, annál kevesebb esélye van arra, hogy támogatást kapjon, s így tulajdonképpen permanens szegénységre van kárhoztatva. A szegénység egy másik jellemző tünete a városi és a falusi lakosság közti konfliktus. A mezőgazdaság a harmadik világ országaiban szegény, mert a bürokrácia által kormányzott állam a városi embereket részesíti előnyben, és a mezőgazdasági termékek árát úgy csökkenti, hogy a parasztnak nem éri meg élelmet termelni, s inkább ő is a városba emigrál. így keletkeznek a nyomor óriásvárosai, de még ezekben is, ezeknek a nyomortanyáin is jobb az élet, mint falun. Amikor afrikai faluban tartózkodom, folyton arra gondolok, hogyan kerülhetnék városba. Ilyenkor tudatosulnak bennem a szegénység kultúrájára jellemző életmechanizmusok. Az éhezés csak egy része ennek a szörnyű létformának, ehhez jön még az agyagpadlón való alvás borzalma, a poloskák és élősködők, az állandó vízhiány, de mindenek előtt is — a sötétség. A trópusokon este hatkor lemegy a nap. És reggel hatig teljes sötétségben él az ember. Egy kínai zseblámpa 1 dollárba kerül, de abban a szenegáb faluban, ahol legutóbb laktam, senkinek sincs 1 dollárja, hogy vegyen magának. A városokban, még azokban a szörnyűséges nyomornegyedekben is, van áram, így hát van fény és valamiféle zene a rádióban — vagyis szórakozás. Az emberek a városba törekszenek, s máris kialakul egy paradox konfliktus: a tegnapi paraszt saját falubehjeinek ellenségévé válik. Ezek a dolgok a szegénység kultúrájának tipikus jegyei, amely kultúra önmagán belül teremti meg a feszültséget, az agressziót, az érdekellentétek forrásait: a szegény társadalmak mindenféle szervezett tevékenységi formára alkalmatlanok, mivel atomizáltak, és belső konfliktusok bénítják őket. A bolygónkat benépesítő társadalmak két, erősen különböző kultúrában élnek: a fogyasztói kultúrában — vagyis luxusban, bőségben, gazdagságban, és/vagy a szegénység kultúrájában — vagyis az állandó hiány, a holnaptól való félelem, az üres gyomor, a kilátástalanság, és esélytelenség kultúrájában. A két kultúra közötti, utazás közben oly jól látható határ tele van feszültséggel, ingerültséggel, ellenségességgel. Ez a legjelentősebb és legdrámaibb határ, amely napjainkban felosztja bolygónkat. Nincsenek egyszerű és ideábs megoldások. Azonnali részleges megoldás lehetne pl. a tengervíz sótalanításának, ihatóvá tételének meggyorsítása (a gyengén fejlett országok társadalmai ugyanis vízhiányban szenvednek), vagy például a szisztematikusan folyó erdőirtások megállítása. Dél-Amerika és Afrika dzsungeléit ma a nagy külföldi cégek mellett a helyi lakosok is irtják, hiszen számukra a faszén az egyetlen elérhető fűtőanyag. Jól látszik, hogy mennyire ésszerűtlenül gazdálkodunk a Föld kincseivel: likvidáljuk a bányákat, pedig a világon széndeficit van. A szegény országokban nincs petróleum a világításhoz, pedig a petróleum az elképzelhető legolcsóbb termékek közé tartozik. És senki nem gondolja ezt át globábs szinten! Egyik riportomban leírtam azt a sokkoló 37
