Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Balogh Tamás: Köszönetnyilvánítás (Valami másban is én vagyok a legjobb)
hogy nekem a debreceni Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskolába kell mennem továbbtanulni. Ez persze a geológus véleménye volt. Es azért éppen oda, mert Pesten van ugyan geológus-iskola, de az nem jó, mert arra a szakmára nincs kereslet, évenként egy-kettő ha kell, mondta, de vegyész mindig kell, és amit tanul az ember, az úgyis hasonló. Apám nem tudott lebeszélni, és én titokban a debreceni iskolát jelöltem meg első helyen a továbbtanulási lapomon. Nem tudott, pedig szép szóval is, atyai szigorral6 is megpróbálta. De hát a hülye kis-Balogh azért sem, illetve azért is, mert hát a kamasz imád ellenkezni. Telt-múlt az idő, én pedig kezdtem ráébredni apám igazára. Dehogy akartam én vegyész lenni, olajok és mosóporok között dögleni, de hát nem volt mit tenni, a jelentkezési lapom már elment. Bár ne ment volna. Végül is az győzött meg teljesen, amikor küldték az értesítést Debrecenből, hogy mikor és hogy kell menni fevételizni. Hogy vigyek magammal vérmintát. Ez győzött meg. Belőlem ugyan nem csapolnak! Nincs itt senki életveszélyben, csak én. Végül is nem mentem el felvételizni. Iskolába sem; beteget jelentettem, anyám irta meg az igazolást. Pedig akkor nem is használtam a radiátorunkat vagy a teát lázcsináláshoz - nem kellett. Mondjuk úgy, hogy ment a hasam és fájt a fejem. A többiek persze azzal gúnyoltak, hogy begyulladtam, mert úgysem fognak felvenni. Akkor sem voltam valami félős, nem volt igazuk. Apám beszélt le, és igaza lett: gimnazista lettem, aztán egyetemista, közben megjelent a Pepita, most meg ezt írom, amit - ugye - vegyészként nemigen lehetne a hülye olajok és mosóporok között bolyongva. Apukám, koszi. ... számítógépért Most valami teljesen más jutott az eszembe: hogy ne csak apámnak kö- szöngessek itt mindenfélét. Van nekem két nagynéném, és az egyik férje, a Pali is mondott egy olyat, amiért köszönetem illeti: hogy nem szabad a sült galambra várnom. Nagyot vitáztunk akkor ezen, azóta is mindig felemlegeti valamelyikünk, de már csak mosollyal. Mondom, Pali bátyám, koszi. De at- 6 6 Talán ekkor vágta akváriumomhoz az iskolatáskámat. Akárcsak a modellezést, ezt a hobbit, a halazást is Tibi komámmal együtt kezdtem, de én be is fejeztem, neki még mindig vannak. No, tehát, volt nekem akkor egy húsz literes akváriumom, abban meg halak. Bejött apám, megnézni, hogy tanulok-e, aztán meg hozzávágta a táskám az akváriumhoz, mert meglátta, hogy a hetedikes biológia (akkor sem szerettem ezt a tantárgyat, később sem, ma sem) -tankönyvem alatt Stanislaw Lem egyik regénye van, és azt olvasom a sejtek meg mifenék helyett. (Megjegyzem, Lemet is ő adta a kezembe, köszönet érte.) Szóval repült a tasi, tört az üveg, víz és halak a linóra, lehetett menteni. Saját dicséretemre legyen mondva, mind túlélte. Az egyik zebrahalat újra kellett éleszteni, de sikerült: a teleengedett mosogató vizében kellett úgy előre-hátra mozgatni, hogy a kopoltyújába mindig kerüljön friss víz, így oxigén. Mesterséges légzés a halnak - ha embernek lehet, neki miért ne? Mondom, sikerült. (Valamit mégis tudhattam biológiából.) A halak egy tíz literes befó'ttesüvegben találtak alkalmi szállást, aztán egy negyven literes akváriumban, mert ugye kaptam egyet. Köszönöm. 28
