Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium III. (6. rész - ford. Szenyán Erzsébet)
Hans Magnus Enzensberg egyszer azt mondta nekem, hogy könyvet szeretne írni olyan foglalkozásokról, szakmákról, amelyek már nincsenek, már kihaltak. Igen, mert hiszen az emberiség történetét úgy is elmesélhetnénk, mint megszülető', működó' de aztán eltűnő' szakmák történetét. Több tucatnyi, több száz szakma, foglalkozás létezett, ha csupán az európai kultúrát tekintjük. Hogy csak olyanokat említsünk, mint a páncélművest, aki lemezből készített vértet, fegyverzetet. Vagy pl. a barkácsot, aid a vadméhek mézét gyűjtötte. Vagy az udvari lovag-költőt, a trubadúrt. A páncélműves, a barkács, a trubadúr — ők már a régmúlt. De mennyi szakma tűnt el már a mi időnkben is, a szemünk láttára? Például a rákász, a gőzmozdonyt vezető masiniszta, a villamoskalauz, sőt, a kovács. Milyen kevés kovács van manapság! Marx úgy vélte, hogy a kapitalizmus megszűnik létezni, elpusztítja a munkásosztály ( A burzsoázia — a Kommunista Kiáltvány szerint — „mindenekelőtt saját sírásóját termeli”) A valóságban viszont épp a kapitalizmus számolja fel a munkásosztályt. A folyamat a parasztsággal kezdődött.A parasztság, mint apró földművesek, riadt, írástudatlan törpegazdák népes és szegény társadalma, már régóta eltűnőben van a fejlett országokban. Minél modernebb egy ország, annál kevesebb ember dolgozik a mezőgazdaságban, annál kevesebb a paraszt. Ugyanez a sors vár most a munkásosztályra is. A fejlett társadalmakban ez az osztály kiveszőben van — a jövő gazdaságában az értelem lesz a fontos, nem a kéz. A munkások sírásója két erő: a modern technológia és a világtőke. Az első a kézi munkaerőt teszi egyre fölöslegesebbé és mind kevésbé kifizetődővé. A fizikai munkát mindenütt gépek — ügyes és hatékony gépek — helyettesítik. A másik erő, vagyis a nagytőke, miután szabadon keringhet bolygónkon, ott fog beruházni, ahol a munkás a legolcsóbb és legszófogadóbb. Egy ázsiai munkás tízszer kevesebbet keres, mint egy amerikai, ráadásul Ázsiában a szakszervezetek tevékenysége be van tiltva. Ez a világ a gazdagokért van. Aki nem tartozik a privilegizált osztályhoz, az vegetációra, alávetettségre, másodrendűségre van ítélve. Aki fellázad, az elbukik, a lázadás szelleme a megnyomorítottakban és félreállítottakban (vagy, ahogy a franciák mondják, a kirekesztettekben) egyébként is egyre gyengébb. Legáltalánosabban a rezignáltság jellemzi őket: minek fejjel menni a falnak? Néhány gazdasági tétel alapjaiban ingott meg. A legfontosabb közülük az a tétel, amely szerint a beruházások, a kereskedelem és a technológia fejlődése növelni fogja az egész társadalom jólétét. A valóság ezzel szemben mást mutat: manapság azok gazdagodnak, akik már amúgy is gazdagok. Az emberiséget — egy-egy országban, de bolygó-méretekben is — két csoportra lehet osztani: a nyertesek és vesztesek csoportjára. Van. áld úgy érzi, egyre magasabbra jut, a másik viszont azt látja, hogy a játéktéren kívülre, a terített asztaltól messzire került: ilyen táborokra szakadt az emberiség családja, vagy inkább — mindig is így volt felosztva, csak a tömegkommunikáció fejlődése világosabbá tette mindannyiunk számára ezt a felosztást. A világon nagyon sok gazdasági nyugtalanság és bizonytalanság van. Növekszik a munkanélküliség:a fejlett országokban 1974-ben nem egészen 18 millió munkanélküli volt. húsz évvel később (1994-ben) számuk már 34 miihót tett ki. Ráadásul szabály, hogy ha a munkanélküli új munkát kap, az az előzőnél rosz- szabbul fizető munka lesz. A leginkább kiszolgáltatottak az alacsonyan képzett emberek, akik óriási gazdasági és humanitárius gondot jelentenek. Mit lehet velük tenni? Vagy inkább — mit tehetnek ők? Lenne egy megoldás: fejleszteni 23
