Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Bálint Péter: Mese az erőszak és rágalom ellen (Patai József: A középső kapu)
Mese az erőszak és rágalom ellen Patai József: A középső kapu „És előttem felvillant fehér falum és gyermekkorom emléke. Amikor a Talmud nemcsak tanulás volt, hanem szórakozás, játék, tündérbirodalom, mesevilág, élet. A zsidó gyermekek életét akartam megírni, aki a Talmud levegőjében nevelkedik” - írja regénye 1927-es bevezetőjében Patai József, a méltán elhíresült költő és műfordító, akinek a háború kirobbanásakor nemcsak a patai mesevilágtól, de a magyar nyelv biztosította szellemi hazától is búcsút kellett vennie, hogy ősei földjére térjen, meneküljön vissza. A középső kapu nem is akármilyen rabbinikus műveltséggel és lírai szemérmességgel megírt regény, amely méltán számíthat még ma is érdeklődésünkre, zsidókéra és nem-zsidókéra egyaránt, hiszen a mesterségbeli tisztességgel és nagy nyelvi fegyelemmel írott mű olyan világot tár elénk, mely mára már nyomaiban is abg lelhető fel mifelénk, holott Antwerpen vagy Basel, Párizs vagy München utcáit járva, az ember útját gyakorta keresztezik azok a „kaftános-pájeszes csodarabbik”, akik Patai meséjét benépesítik. Patai József meseszövése során a vérbeli mesemondóktól öröklött kiapaszthatatlan kedvvel és bölcs megfontoltsággal araszolva, a Gyöngyös környéki „tájhaza”, a pataiak és szűcsiek falusi világát hol humoros, hol komor képekben elénk idézve regél az emlékezetből feltámasztott gyermekkor tündérbirodalmáról. Bár az általa festett „tájhaza” nem olyan életesen és részletekbe menően tárja elénk a gyöngyösi szőlőlugasokat és parasztportákat, vásárokat és ünnepeket, erdészeket és szatócsokat, mint mondjuk Jean-Richar Bloch az „ ... és társá ”-ban az elzászi vagy normandiai gyárakat, viskókat, textilmunkásokat és Simlereket, mégsem érzünk csalódást, mert az író kárpótol bennünket azáltal, hogy legalább annyi figyelmet szentel a Talmud-iskola s a lélek színpadán történtek leírásának, mint a tájfestésnek. A középső kapu egyébként is azt a még háborítatlannak tűnő és csodákkal övezett életszakaszt eleveníti meg, amelyről egy helyütt ekként vall: „szinte éreztük, hogy a csodák tündöklő aranylánca fogja körül mindazt, amit mi, zsidó gyerekek zsidó ősökről, zsidó hősökről, zsidó nagyokról, zsidó ünnepekről, zsidó imákról tudunk...”. S a történelem sodrásának alászállva arra az időre réved vissza, amikor gyermekként egyszercsak ráébredt, hogy az eladdig egymástól elszigetelten, önmagába zártan létező két világ, a hétköznapjait élő falusiak élete és az érinthetetlennek tűnő otthon, a csoda bűvkörébe vont zsinagóga között nem pusztán annyi „átjárás” van, amennyit a szülői szatócsbolt küszöbén tolvajokra „felügyelő” kisfiú érzékel. A Talmud-szövegek és a rabbi tanításai nyomán a szemünk láttára tágul ki a kisfiú optikája, s akárha nagyítót kapott volna ajándékba, odahajol minden újonnan fölfedezett jelenséghez, hogy tüzetesen szemügyre vegye és elraktározza elméjébe, egy- egy okító célzatú megjegyzéssel egyetemben. Jelenség-katalogizálása során egyre világosabban látja, hogy a kölcsönös gyanakvás és közös nyomorúság, az időnkénti együttörvendezés és szüntelenül lélekbe fészkelő gond hol egymáshoz hajhtja a keresztényeket és zsidókat, hol szétug- rasztja őket, hol elmélyíti egymásra utaltságuk tudatát, hol pedig fellávázik az évezredes átokszórás indulata, s egymásra fenekednek, mintha a „lelki Izráel” utáni sóvárgás nem volna mindkét fél óhaja. Elveszíti burokba zártságát és biztosnak hitt hídfőállásait. Az új és még újabb felfedezései cseppet sem nyugtatják meg, miként a létezés egésze sem megnyugtató. A szentként tisztelt Reb Azriel éppúgy kigúnyolható és megkövezhető, akár egy koldus, s a messzi földről érkezett szüretelő vendégmunkás éppoly bölcs lehet, akár a rabbi; a szorgos szatócs-zsidó éppúgy versenytársa hitsorsosának, akár a gyöngyösi boltos, s a „semmit sem megtartó” erdész is Isten népéhez tartozik. A héderben, a zsidó iskolában tanultak felborítják az érinthetetlennek vélt logikus rendet, melyet az eladdig hallott mesék és a szív pillanatnyi illetve szüntelenül változó vonzásai- taszításai alapoztak meg, s a Talmud szövegei egy másfajta logikára épített rend tiszteletére „tanítják a zsidó gyermeket az emberi egyenlőség eszményére”. Patai József regényében nem követi a „héderben” olvasott Talmud szerkesztés- módját, mely „átugrál egyik tárgyról a 91
