Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Bence Erika: Végpontok között feszülő élet (Harkai Vass Éva: Így éltünk)
kozik, ami a történetmondás felgyorsulását eredményezi. Mintha az író az elbeszélésmóddal is a (bele)születés és a kora gyermekkor determinativ jellegét érzékeltetné. „Nyarak, őszök, telek” múlásában és folytonosságában bontakoznak ki előttünk a gyermekkor meghatározó élményei. „Isten ... újabb eshetőségeken törve okos fejét”, csípőficamot, „dögnehéz” gipszpakolást fundált ki, pártülések szabályozta „eszmei neveltetésünk” láttán pedig „inkognitóban, elfordítja okos fejét”. Különösen hangsúlyos a tél mint elmúlás-jelenség képzeletfelszabadító szerepe e történetben: „De most tél, fehér titokzatos. Az egymásra hányt hókupacoktól a túloldal gyalogosainak csak a fejét látjuk. Sorban billegő kalapok. A hó, mint tolipárna, körülöttünk. Mély álmok s képzelet.” A nyár élményeihez ugyanakkor a zsúfoltság és a (kisvárosi) mozdulatlanság érzete és emléke párosul. Más fragmentumokban fényképek elevenednek meg előttünk, az elmúlt évek, nyarak, őszök, telek váltakozásában telő gyermekiét kiszakított pillanatai, olyanok is, amelyek tudattalanok maradtak, s olyanok is, amelyek elraktározódtak: utazások alkalmával készült pillanatképek és születésnapi csoportképek. Gyermekkora meghatározó momentumaiként regisztrálja és bontja ki előttünk az író a szülőktől való kényszerű elszigeteltség megrázkódtatásait: anya betegség miatti több hónapos távollétét és a belőle fakadó kiszolgáltatottság, magány érzetét, apa kórházi tartózkodását és a hozzá vezető látogatások borzongató lenyomatát a gyermeki tudatban, később pedig a felnőtt emlékeinek tárházában: „Az iskolában naponta tapasztaljuk a tanítónők sajnálkozó tekintetét, zavar bennünket a részvétük.” Másutt: „émelygünk a furcsa kórházszagtól. Apa hangja, mintha egy kút mélyéről beszélne. Szédülünk, sápadtak vagyunk...” A gyermek— és ifjúkor szélesen áradó, feltoluló emlékeinek egy hirtelen vágással vet véget az elbeszélő. Apa halálának döbbenetesen kijózanító képe következik, amely egyúttal két világ, gyermek- és felnőttkor, múlt és jelen határsávja is a történetben: „Az olló beleszaladt a képbe. A terebélyes hársat törzsestül, koronástul hosszában kettészelte. Levágta a ház sarkát, bele nyírt az alig elkészült járdába, s a hibiszkuszsövényből is lekanyarított egy darabot. A fénykép részei idővel elkallódtak. Visszaállíthatatlan összkép. Darabokban az őszi délelőtt.” Majd néhány kép és emlék a felnőttkor szférájából: diplomálás, első munkahely, az évtized virágnyelve (a szocialista világrend utolsó rezdületei ezek), végeláthatatlan és haszontalan konferenciák kora, éveken át lemásolt ülésanyagok sora egy szakfordítói iroda falai között. A történet mind töredékesebbé válik, végül átmegy egy „régi július” ihlette versbe, leplezetlen lírába. Epilógusában egy „más” élet és világ kezdetéről ad számot az elbeszélő, amikor gyermekei születésének történetét mondja el; ezzel zárja saját élete ekképp összegezhető történetét. Az így éltünkben kibontakozó élettörténet, Harkai Vass Éva önéletrajzának elsődleges tere a család, benne a különböző kötelékek, rokoni viszonyok és érzelmek sokszínűségével. Anya alakja mellett „Julisunk”, a dédanya rajza válik különösen élessé és erőteljessé, velük szemben a „tipikus Dohonyi lány’ nagyanya jelent ellenpólust, ellenpéldát. A családi léttéren túl egy kisváros „kimeríthetetlen” lehetőségei tűnnek fel: épületeivel és intézményeivel (amelyek a múló évekkel ugyancsak veszítenek patinásságukból, jelentőségükből), vasárnap délelőttjeivel, pletykáival és pusmogásaival együtt természetesen. A család és a város terén kívülre, csak áttételesen, apró jelzések által irányítja figyelmünket az elbeszélő. Például apa, amikor az egyetemi város kórházában tartózkodik, mellékesen jegyzi meg, miszerint „volt itt valamilyen egyetemista lázadás”, másutt arról szerzünk tudomást, hogy az egykori tengerparti nyaralások színhelye illetve emléke „egy furcsa nyárban a Dalmácia nevű hajón ... átúszik egy másik, idegen világba”, a túlbuzgó, idegen átírású névvel kérkedő titkárnő pedig bizonyos történések után elsőként „iszkol el” az országból. Ezek a momentumok az önéletrajztól független tér és idő alakulására, történéseire utalnak. A kerettörténetként funkcionáló prológus és epilógus közé sűrítődő, hatvankét fragmen- tumos önéletrajz így válik korrajzzá, dokumentummá is. Harkai Vass Éva prózája a konkrét dolgok, tények világából kiindulva, majd kilépve nyit előttünk - a képzelet és átélés szintjén — tág szellemi horizontokat. A személyest és önérdekűt alakítja ezáltal általánossá, közérdekűvé, bizonyos értelemben mindannyi- unk történelmévé. (Forum, 1997) Bence Erika 90
