Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Balog Iván: Zsákutca (A hisztéria fogalmának szerepe Bibó fasizmus-, nacionalizmus- és antiszemitizmus-felfogásában)
hogy a tapasztalatok terén való, terápiás jellegű tevékenységet minősíti a legfontosabbnak. Egyúttal visszamenőleg ide sorolja mindazokat a teendőket is, amelyeket a Zsidókérdés végén - a felelősségvállalás szelleméről, az asszimiláció és a zsidó öntudat közti választás, illetve az etnikai pluralizmus lehetőségéről, a zsidók és nemzsidók közti „beszédaktusmintákról” (Radnóti 1991) és a zsidókat a demokratákkal azonosító antiszemita kérdésfelvetés veszélyeiről szólva — ösz- szegzett (Bibó 1986b:720-721, 793-994, 803-804). A Megjegyzésben kidolgozott, az előbbiekhez képest nóvumot jelentő tipológia pedig - mind a zsidókra, mind a nemzsidókra vonatkoztatva - ún. humanizált és dehumanizált magatartásformák között tesz distinkciót, ahol mindegyik típus lehet a másikkal szemben barátságos, közömbös és ellenséges is. Először is tekintsük át azokat a szemléleti előfeltevéseket, amelyek e „paradigma” alapjául szolgálnak. Bibó mindenekelőtt leszögezi, hogy őt az antiszemitizmus mint „kóros társadalmi jelenség” érdekli (Bibó 1986b:663), „legkivált abban a formájában, melyben az a legújabb időben Közép-Európában jelentőségre jutott” (uo.). Az egész Zsidók és antiszemiták című fejezet (a Zsidókérdés második része) megértéséhez tehát alapvetően fontos figyelembe vennünk, hogy Bibó az antiszemita politikai cselekvési minták hátterére kíváncsi, a „kóros társadalmi jelenség” kifejezés pedig adalékot ad a feltevéshez: itt is a közösségi hisztéria egy fejezetével van dolgunk. Erre utal az is, hogy a Megjegyzésben az antiszemitizmus három alkotóeleme már a zsidóellenség, mint társadalmi patológia kezelésének három fő területeként szerepel. A másik szemléleti előfeltevés kifejtése előtt Bibó előbb sorra veszi az antiszemitizmus kelekezésére vonatkozó magyarázatok közül előbb azokat, amelyek az antiszemitizmus okait a zsidókon kívül, majd azokat, amelyek az okokat a zsidókban keresik, és mindegyikükről megállapítja, hogy „van bennük valami”, de egyoldalúak. (Vagyis: rájuk is a hisztérikus valóságérzékelés a jellemző.) Ezután körvonalazza az általa helyesnek tartott módszert: „először meg kell ragadnunk a zsidóságnak, mint társas közösségnek a történeti kialakulását és helyzetváltozásait más közösségekkel, a környező társadalommal való egybeszerve- ződésének feltételeit, az ebből adódó egyéni és közösségi magatartások egymásra való hatását, mindezeknek az egyéni és tömeglélektani visszahatásait, s végül mindezt bele kell helyeznünk a társadalomfejlődés egyetemes folyamatába” (Bibó 1986b:670). E tétel azt mutatja, hogy Bibó az antiszemitizmus óriási szakirodaimából azoknak a nézeteihez áll közel, akik az ún. kontaktus-, ill. konfliktushipotézis hívei (1. Langmuir 1987, Tsukashima-Montero 1987, Lichtblau 1994.). Bibó tézise és a ráépülő teória egyúttal arra is alkalmat teremt, hogy megválaszolhassuk a tanulmányunk elején nyitva hagyott kérdést: nem fából vaskarika-e a „közösségi hisztéria” kifejezés, hiszen az egyéni lélektan területéről kölcsönzött fogalmat (hisztéria) transzponál egyén fölötti síkra. A válasz keresése során egyszersmind módunk nyílik arra is, hogy megismerkedjünk azokkal az inspirációkkal is, amelyek Bibót az 1945 előtti európai szociológiából érték. Először is meg kell vizsgálnunk, hogy milyen értelemben használja Bibó a „tapasztalat” fogalmát. A szerző ezzel kapcsolatban leszögezi: „a gondolkodás logikailag zárt, önmagát kifejtő és ismétlő ismeretszerzési módja csakis a tapasztalatnak az életteljes intuitív élményszerű ismeretszerzési módjával kiegészítve alakulhat valami olyanná, ami az ismeret nevét megérdemli. A mi esetünkben azonban nem a valóság egészével vagy annak egy részével való életteljes kapcsolatot jelentő tapasztalatról van szó, hanem indulattal nagyfokban színezett, 58
