Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 8. szám - Balog Iván: Zsákutca (A hisztéria fogalmának szerepe Bibó fasizmus-, nacionalizmus- és antiszemitizmus-felfogásában)

1.2. Nacionalizmus és önrendelkezés - 1948 után

A Bénultságban kevesebb olyan társaslélektani elemzést olvashatunk, mint pl. a Német hisztériában. A fó' paradigmák azonban itt is a legitimáció általi szinopszis (elvek és szabályok, Van és Kell harmonizálása), illetve ennek meghiúsulása esetén a skizmák, az irracionalitás, a hatalmi öncélúság, vagyis: a valóságtól elfordulás elterjedése. Ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy a hisztériák „diagnózisára” helyeződik a hangsúly. Ez azért lehetséges, mert a 70-es évek közepére jelentős fejlődésen ment keresztül a nemzetközi közösség a három évtizeddel azelőtti állapotokhoz képest, éspedig nemcsak azért, mert akkor világháború zajlott, a könyv megírásának pillanatában pedig „csak” hidegháború, helyi konfliktusokkal tarkítva. A második világháború részben azért is tört ki, mert a Népszövetség, a nagyhatalmi egyetértés és a politikai döntőbíráskodás nem, vagy katasztrofálisan gyengén működtek. Harminc év múlva viszont már létezett és működött - igaz meglehetősen alacsony hatásfokkal, időnként súlyos funkciózavarokkal — az ENSZ. Voltak tehát intézmények, eljárások, fórumok, amelyekkel legalább kezdeni lehetett valamit. Ez magyarázza, hogy a lélektani gubancok, kölcsönösen bemerevedett gravamenalizmusok kezelésére is operacionalizáltabb, pl. a játékelmélet által is ihletett (Farquharson 1994, vö.: Bibó 1990:286, 571) javaslatokat tesz, s a holisztikusabb szemléletű, metaforikusabb nyelvezetű, erőteljesebben pszichoanalitikus orientációjú eszme- futtatások inkább a közel-keleti helyzet elemzésénél, valamint az önrendelkezési elv, mint legitimációs bázis tárgyalása során vannak jelen.

Az önrendelkezési elvnek a nemzetközi rendben érvényesülő dominanciája - a metódusok, szerveztek korlátozott megléte mellett - Bibó óvatos derűlátásának másik forrása, de egyúttal kiindulópontja annak az igen éles bírálatnak is, amellyel korának globális intézményei, azok gyakran elégtelen működését illeti. Optimizmus és kritika tehát itt egy tőről fakad, de ez mégsem ellentmondás. Tanulságos figyelemmel kísérni - és igazából a Bénultságban érhető tetten -, hogy milyen elméleti megfontolások (tehát: nem pusztán közmondásos „erkölcsi zsenije” révén) keresi Bibó az angyalok „hangját”, hogyan próbál áthajózni a rossz végletek Szküllái és Karübdiszei között.

Bibó diagnózisa summázva az, hogy vannak elvek és vannak eljárások is, de ezek nincsenek összhangban. Ez látszólag nüansz, valójában azonban nagy baj, mert ez az oka a legitimációs zavaroknak, a szinopszis hiányának, az akár kis-, akár nagyhatalmi tébolyoknak, nemzeti hisztériáknak. Létezik az önrendelkezés, mint a nemzetközi kapcsolatok vezérelve, mert nyíltan senki sem mer vele ellenkező klauzulákra hivatkozni (Bibó 1990:389, hasonló indirekt bizonyítással találkozunk: Bibó 1986a:23). S léteznek szervek és procedúrák, amelyek azonban nem az önrendelkezés, hanem a már elévült legitimációjú monarchikusarisztokratikus elv „paradigmája” szerint működnek, de anélkül, hogy az akkor hatékonynak bizonyult nagyhatalmi koncertet át tudnák emelni a legújabb korba is, amikor a nemzetközi porondon is már a népszuverenitás tölti be az igazoló funkciót. Ez a „csizma az asztalon”-helyzet: a monarchikus-feudális minták, eljárások a népszuverenitás, az önrendelkezés égisze alatt a felelős a nacionalizmus újratermelődéséért.

Nacionalizmus - legyen szó akár paranoid Kleinstaatereiról, akár szupranacionális mezbe öltöztetett nagyhatalmi ambíciókról — eszerint pontosan ott van, ahol a kölcsönösség „metaértékével” megtámogatott önrendelkezés hi56